Mátyás király fogadja a pápa követeit (Benczúr Gyula festménye)

Zrínyi Miklós kiáltványának sokkal jobban ismerjük címét (Ne bántsd a magyart: A török áfium ellen való orvosság), mintsem a tartalmát. Pedig érdemes kézbe venni Zrínyi remekművét, amiből az is kiderül: a szigetvári hős dédunokája, a magyar gróf és horvát bán Zrínyi Miklós egy új Magyarország egyesítője és megalapozója lehetett volna.

Máig érvényes élesszemű elemzés az európai népekről és nagyhatalmakról, szívbemarkoló vészkiáltás, rendíthetetlen biblikus hit Isten hatalmában és sorsfordító erejében, bölcs történelmi példázatok, profetikus kép a magyarság rendeltetéséről, erényeiről és gyengeségeiről. És legfőképp – amint a mű alcíme is – leszögezi: „A töröknek magyarral való békessége elleni antidotum (ellenszer)”.

Zrínyi Miklós János apokalipsziséből vett képpel vezeti fel, milyen kihívás fenyegeti nemzetét: „Látok egy rettenetes sárkányt, mely méreggel, dühösséggel teli, ragadozásra készen, és ölében viseli a magyar koronát; én csaknem mint egy néma, kinek semmi hivatásom a mesterséges szólásra nincsen, felkiáltok mindazonáltal, ha kiáltásommal elijeszthetném ezt a dühös sárkányt, kiáltván:

Ne bántsd a magyart! Szegény magyar nemzet, annyira jutott-e ügyed, hogy senki ne is kiáltson fel utolsó veszedelmeden?

A hadvezér-költő fel akarja ébreszteni kortársait: „Magyarok, tinéktek szólok. Ez a rettenetes sárkány, a török, Váradot, (Boros)Jenőt tőlünk elvette –, sok ezer magyar lelket rabságba vitt, sokat a kardnak élivel emésztett meg; Erdélyt, koronánknak egy legszebbik boglárát, felprédálta, zavarta, fejedelmét eltiporta, gázolja nemzetünket, országunkat, mint egy erdei kan a szépen plántált szőlőt.”

De ki is az ellenség? Zrínyi szerint „Mióta az ázsiai barlangok közül kijött a török dühös nemzet, keresztyén vérnek patakul folyása soha meg nem állott. (…) Jobb meghalni oroszlánként, mint élni szamárként... de mi magunktól elégtelenek vagyunk magunk oltalmára.”

Pedig a múltban – Mátyás, Hunyadi és várvédő hősök idején – nagy tetteket hajtottak végre a magyarok: „Soha muzulmán vér nagyobb folyásokkal nem folyt, mint a magyar kard miatt,

soha senki ennek a pogány holdnak betöltését úgy nem késleltette, mint mi magyarok.

Zrínyi Miklós dédapjának szigetvári hőstette

De kire számíthat a magyar a török elleni harcban?

Zrínyi sorra elemzi az európai nemzeteket:

(1) Lengyel egyik szomszédunk; de ettől nem várhatunk semmi segítséget, mert ő maga is az elmúlt hadakozásában megerőtlenedett, mert most is muszkátul (orosztól) békével nem hagyattatik.

(2) Német a másik szomszédunk. (…) Azért azt tudjuk-e, hogy a német nemzet maga veszedelmével megcserélje a békességét és boldogságot, melyben otthon vagyon? (Vajon) azt tudjuk-e, hogy a magyar névnek oly lekötelezettje, hogy egy ilyen nagy bestiával, mint a török, kockára vesse a maga biztonságát? Elfelejtette-e a régi hunoknak Attilával és azután is más magyaroknak Németországban való rablását és pusztítását? Kívánja a magyaroknak ismét oly talpra állását, akitől azután is tartani kelljen? (…) Alig hihetem.

(3) Olasz a harmadik szomszéd; de ennek távolléte, a tengernek közinkben való vetése, a sok urakra és hercegekre való eloszlása az országnak … nem hagy minekünk nagy reménységet vetnünk az onnan való segítségben.

(4) Spanyol nemzetnek messzesége, Luzitániában való belékeveredése s hadakozása minden tovább való diskurzusokat egyszerre elmetsz; nem kell arról többet szólanunk.

(5) Francúz nemzetről van mit mondanunk. Ez a nemzet bizonyára hadakozó, dicsőséges, hatalmas, de az is nyilván vagyon, mikor nem magának keres s nem magának hadakozik, nem igen sok jót várhatni tőle. (…) a francúz, ha győzedel-mes, eltűrhetetlen, ha nyomorodott, semmirekellő.

(6) Muszkát (oroszt) nem számlálom, mert álomhoz hasonló volna inkább, hogysem valósághoz; noha tudom, hogy némely nagy emberek, nem tudom micsodás reménységeket csináltak magoknak (…) Az ő országok messze, az ő népük goromba, az ő hadakozások semmirekellő, vitézségek nevetséges, politikájuk ostoba, birodalmuk tyrannis; kinek kelljen hát az ő segítségük!

(7) Anglia csaknem más világ, más természet, más hadakozás, nincs olyra sem szükségünk, sem kívánhatjuk.

A kijózanító európai körkép után Zrínyi arra jut: „Ím a keresztyénséget mind előszámlálánk, s nyilván látjuk, ezektől sem lehet a segítség úgy, hogy az legyen fundamentoma az mi szabadulásunknak. (…) április szeléhez hasonlók voltak azok a segítségek, melyek oly nagy dicsekedéssel hazánkba jöttek (…) jól megrabolván országunkat, visszamentek s magunkat magunknak hagytak.”

Bécs ostroma 1683-ban

Mi akkor a teendő?

Zrínyi programja ma is alapja lehetne egy valódi nemzeti összefogásnak:

Elfussunk? nincs hová, sehol másutt Magyarországot meg nem találjuk, senki a maga országából barátságunkért ki nem megy, hogy minket helyeztessen belé:

a mi nemes szabadságunk az ég alatt sehol nincs, hanem Pannoniában. Itt győznötök, vagy halnotok kell. De miért kelljen elvesznünk, avagy kétségbe esnünk, míg csontjainkban velő, ereinkben vér, míg Isten mennyországában van a mi bizodalmunk, míg karunkban kopját, markunkban szablyát szoríthatunk? Avagy különb anyagból van-e a mi ellenségünk felépítve? Vagy nem azoktól a vitéz magyaroktól származtunk-e mi, kik kevés néppel számtalan sok ezer pogányokat kergettek?

Nincsen-e Istennek hatalmában Hunyadi győzedelmeit, Mátyás király dicsőségeit kezünkben ismét újonnan megvirágoztatni?

De úgy, ha mindnyájan egy szívvel, egy lélekkel, segítségül hívván Istennek szent nevét, körmösen nyúlunk a magunk dolgához, és fáradunk, vigyázunk, tusakodunk a mi életünkért. A fáradhatatlan szorgalmatosság, az unalom nélkül való vigyázás, a kész gyorsaság és a gyors készség szokta annak a drága fának gyümölcsét elérni, kit az emberek dicsőségnek hívnak.

Minékünk pedig magyaroknak nem csak dicsőségünk, de a megmaradásunk is abban vagyon.

Zrínyi miután felsorolja programjában a hadviselés gyakorlati szükségeit, ezzel a bibliai képpel zárja művét:

„De ha ki bízik Istenében, szereti hazáját, vagyon egy csepp magyar vér benne, kiáltson fel az égben az Istenhez, énekelje velem ez Debóra énekét: ’Akik Izrael fiai közül önként kiteszitek lelketeket a veszélynek, áldjátok az Urat; új háborút akar az Úr, s az ellenség kapuit maga döntötte le. Szereti szívem Izrael jeleseit, akik önként mentek a veszedelembe, dicsérjétek az Urat.’ Ámen, Ámen, Ámen.”

(Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár, Hetek)