Néhány nappal azután, hogy Berlin vezetésével az eurozóna vezetői feltörölték a padlót Görögországgal, a német vezetés újabb ország megleckéztetésére készül: „Izrael jobban teszi, ha alaposan tanulmányozza a megállapodást, és nem kritizálja azt ilyen nagyon durva módon” - oktatta ki Frank-Walter Steinmeier német külügyminiszter az iráni atompaktumot bíráló Benjamin Netanjahut. Berlin hangja 70 év után újra egyre érdesebb: senki ne akarjon a német érdekek útjába állni. Görögország már ismeri a leckét, de ha kell, Izraelnek is megtanítják.

Miközben az iráni nukleáris megállapodás bejelentésekor Barack Obama vitte el a show-t, kevesebb figyelem jutott annak, milyen érdeke fűződik a paktumhoz az európai aláíróknak. Németország hatalmasat kaszálhat az iráni alkun: az embargók előtt évi közel 5 milliárd eurós exportforgalma volt Iránnal, most ez megduplázódhat. 

Amúgy Németország számára a keleti nyitás már több mint 100 éve elkezdődött, amikor Vilmos császár az arab világban kezdett szövetségeseket keresni, nem eredménytelenül: német cégek építették a vasutat és a távírókapcsolatot Bagdad és Teherán felé, így a történelmi előzmények is Berlinnek kedveznek az iráni pénzeső becsatornázásában. Miután az egyezmény több tíz milliárd dollár, eddig befagyasztott iráni forrást szabadít fel, a perzsa állam gyorsított ütemben tudja megvalósítani az elmaradt technológiai beruházásait és ipari beszerzéseit.

A friss felmérések szerint egyébként bejött Merkelnek a görögökkel szembeni kérlelhetetlenség: a válaszadók 55 százaléka gondolja azt, hogy a német kancellár keménysége helyes volt, sőt, a válaszadók közel harmada szerint még messzebb kellett volna mennie, rávéve a görögöket, hogy hagyják ott az eurózónát.

Csúcsdiplomata, aki kenyérre kente John Kerryt

Szintén kevés szó esik arról, milyen kulcsszerepet játszott az egyezmény megkötésében Dzsavad Zarif iráni külügyminiszter, akit John Kerryvel együtt már a megegyezés létrejötte pillanatában a következő béke Nobel-díj várományosaként emlegettek.

Zarif kétségkívül történelmet írt az elmúlt két évben – ezt azok is elismerik, akik a nyugati hatalmak részéről történelmi hibának minősítik a megállapodást. Az Egyesült Államokat kiválóan ismerő diplomatát 2013-ban a frissen megválasztott Ruhani elnök jelölte külügyminiszternek az iráni–amerikai kapcsolatok rendezésének nem titkolt szándékával.

Viszonylag gyorsan elhatárolódott a leköszönt Ahmadinezsád holokauszttagadó kijelentéseitől, majd hivatalba lépése után nem egészen két hónap múlva, 2013 szeptemberében négyszemközt találkozott amerikai kollégájával New Yorkban, az ENSZ központjában. Ezt követően az ABC televízió interjút sugárzott Zariffal, aki kijelentette: Irán kész tárgyalni atomprogramja minden eleméről, de az urándúsításhoz való jogáról nem mond le.

Zarif országa szempontjából kihozta a maximumot a tárgyalásokból: Irán arcvesztés nélkül került ki a konfliktusból, ráadásul – Zarif, és nyilván Ruhani reményei szerint – nem csupán a teheráni nukleáris program körüli tízéves kötélhúzásnak vethetnek véget, de Irán és az Egyesült Államok 1979 óta fagyos viszonyát is rendezhetik.

"Halál Amerikára"

„Soha ne tárgyaljunk félelemből, de soha ne féljünk tárgyalni.” John F. Kennedy több mint 50 évvel ezelőtti beiktatási beszédének híres mondatát idézte Barack Obama, amikor bejelentette az iráni atomegyezmény aláírását. A párhuzam azonban sántít: Kennedy ugyan tárgyalt Hruscsovval, de elzavarta Kubából a szovjet atomrakétákat, amiből Moszkva megértette, nem húzhat ujjat a világ első számú hatalmával.

A bécsi szálloda teraszáról vidáman integető iráni diplomaták azonban láthatóan jól érezték magukat az osztrák fővárosban. Őket nem zavarta az, hogy egyik határidő járt le a másik után. A bécsi tárgyalások finisében odahaza nagygyűlést rendeztek, ahol a tömeg lelkesen skandálta: „Halál Amerikára!”, miközben egy teheráni bíróság 50 milliárd dolláros kártérítésről döntött, amit az Egyesült Államoknak kell kifizetnie az iszlám forradalom óta „Iránnak okozott károkért”. Az egyik hírügynökség összeszámolta, hányszor követelték az iráni vezetők Amerika és Izrael megsemmisítését az atomtárgyalások kezdete óta. A szám egy tucat feletti.

A nyugat - élén Obamával - mindezt a megaláztatást rezzenéstelen arccal tűrte. A morális tisztánlátás elvesztését mi sem mutatta jobban, mint az, hogy egyetlen szóval sem álltak ki a kivégzett, megkínzott, börtönbe vetett iráni civil aktivisták, ellenzékiek és keresztény lelkészek mellett, még csak meg sem említették őket. Nem kerültek szóba az Irán által támogatott terrortámadások áldozatai sem. De még a Salman Rushdie ellen kimondott halálos fatvát sem kellett visszavonniuk az ajatollahoknak.

További elemzések és kommentár az iráni atomalkuról a Hetek pénteken megjelenő számában.