Larry Kingtől egyszer megkérdezték, melyik történelmi szereplőt interjúvolná meg legszívesebben. „Jézust. Szeretném meg­kérdezni tőle, hogy valóban szűztől született-e. A válasza történelmi jelentőségű lenne a számomra” – válaszolta King. A történetet Billy Graham idézi fel Üdvösség című könyvében, ahol azt is összegyűjtötte, mit mondtak a világtörténelem nagyjai Jézus Krisztusról. (Kép: Rembrandt Jézus Krisztus portréja)

Jézus egyszer egy provokatív kérdést tett fel tanítványainak:

Kinek mondanak engem az emberek?

Ők pedig felelének: Keresztelő Jánosnak; és némelyek Illésnek; némelyek pedig egynek a próféták közül. És ő monda nékik: Ti pedig kinek mondotok engem? Felelvén pedig Péter, monda néki: Te vagy a Krisztus.” (Márk 8:27–29)

Évszázadokon át gyűltek a történelmi dokumentumok, amelyek tanúbizonyságot tettek Jézusról. Már az első században Josephus Flavius, a zsidó történész – akivel kapcsolatban vitatott, hogy ő maga elfogadta-e Jézust Messiásnak – így erősítette meg azt, hogy milyen hatást tett Jézus Krisztus a követői szívére és lelkére:

Ebben az időben élt Jézus, ez a bölcs ember… (aki) sok zsidót és görögöt megnyert.

Ő volt a Krisztus. És ámbár főembereink följelentésére Pilátus keresztre feszíttette, most is hívek maradtak hozzá azok, akik addig szerették. Mert harmadnap feltámadt és megjelent közöttük, mint ahogy Istentől küldött próféták ezt és sok más csodálatos dolgot előre megjövendöltek felőle. S még ma is megvan a keresztények felekezete, amely róla vette a nevét.”

Jelenet a Ben-Hur című filmből

Két második században élt történész és filozófus, Mártír Jusztinosz és Tertullianus utalnak írásaikban egy olyan hivatalos dokumentumra, amelyet Pontius Pilátus küldött Rómába, és amely így írt Jézus megfeszítéséről: „Tiberius (…) miután híreket kapott Palesztinából azokról az eseményekről, amelyek világosan megmutatják az igazságot Krisztus isteni természetéről, a szenátus elé vitte az ügyet, személyes döntésével együtt, amely Krisztus mellett szólt.”

Valójában Pontius Pilátusnak Jézus perével, megfeszítésével és feltámadásával kapcsolatos tetteiről számos korai forrás említést tesz, köztük Jusztinosz, Tertullianus és Euszebiosz, akik beszámoltak arról, hogy megvizsgálták a Pilátustól Tiberius császárnak Jézus peréről és kivégzéséről küldött leveleket. Bár sokan kétségbe vonják ezeknek a forrásoknak a hitelességét, egyáltalán nem elképzelhetetlen az, hogy Júdea kormányzója megfelelően dokumentálta az Izraelben történt drámai eseményeket, mert Rómából teljes körű beszámolót vártak el tőle a császár számára.

Még a negatív tartalmú történeti dokumentumok is bizonyítékot tartalmaznak a bibliai történet igazságáról és erejéről. A negyedik században élt római császár, Julianusz Aposztata ellenséges volt a keresztényekkel szemben, akikről rendszeresen becsmérlően írt. De még a sértései is bizonyítékul szolgálnak: „Jézust (…) már háromszáz éve ünneplik, jóllehet életében nem tett semmi hírnévre méltót, hacsak valaki nem tartja nagy dolognak a bénák és vakok meggyógyítását, valamint a démonizáltak megszabadítását… Ezek a durva galileaiak nemcsak a saját szegényeiket, hanem a mieinket is táplálják, befogadva őket az agape (szeretet) közösségükbe.”

Julianusz életének vége egy érdekes „visszaható” bizonyságot is hordoz. A perzsákkal vívott egyik csatában halálos sebet szenvedett és hamarosan meghalt. Számos beszámoló szerint tőrét az ég felé tartva, utolsó szavaival ezt mondta:

Vicisti, Galilaee (Győztél, Galileai)

Szókratész athéni filozófus, aki négy évszázaddal Jézus előtt élt, fő feladatának az igazság keresését tartotta. Leghíresebb mondása így szól: „Tudom, hogy semmit sem tudok.” Bár ettől a híres görög filozófustól nem maradt fenn semmilyen írásos mű, követőinek – különösen Platónnak – köszönhetően tudunk róla, mert ők „feljegyezték mindazt, amit mondott és tett”.

Szókratész 40 évig tanított, Platón 50 évig, Arisztotelész 40 évig, míg Jézus csak három éven át. Mégis, Krisztus hároméves szolgálata mérhetetlenül felülmúlja az ókor három legnagyobb filozófusának együttvéve 130 éves tanítói tevékenységét.

Ez a vélemény egybecseng azzal, amit Ágoston mondott a negyedik században: „Nagyon bölcs és nagyon szép mondásokat ol­vastam Platón és Cicero műveiben, de egyiknél sem olvastam azt, hogy »Jöjjetek énhozzám, akik megfáradtatok és meg­terheltettetek«.”

Sok évszázaddal később, az 1700-as években a nagy hatású svájci–francia filozófus, Jean-Jacques Rousseau így írt tisztelettel Jézusról: „Ha Szókratész élete és halála egy böl­csé volt, akkor Jézus élete és halála egy Istené. Feltételezhetjük azt, hogy az evangéliumi történet merő fikció? (…) mert nem hordozza magán a fikció jellemzőit.

Ellenkezőleg, Szókratész története, amelyet senki nem kérdőjelezne meg, nincs annyira alátámasztva, mint Jézusé.

A Krisztusról szóló igazság abszolút érvényű, ezért élete és halála megerősíti azt, hogy a feltámadása is beteljesedett."

Johann Sebastian Bach 18. században született mesterműveinek középpontjában Krisztus halála és feltámadása állt. Amikor Bach 1750-ben meghalt, azt írták róla, hogy „áldott lelkét átadta Megváltójának”.

Bonaparte Napóleon császár már fogságban, Szent Ilona szigetén meggyőződéssel írt arról az igazságról, amit a Biblia állít Jézusról:

„Ismerem az embereket, és azt mondom, hogy Jézus nem ember. Felszínes gondolkodás hasonlóságot látni Krisztus, valamint a birodalomalapítók és más vallások alapítói között. Ilyen hasonlóság nem létezik. (…) Hiába keresek bármit a történelemben, ami Jézus Krisztushoz hasonló lenne, vagy megközelítené az evangéliumokat. Sem a történelemben, sem az emberiségben, sem a korokban, sem a természetben nem láttam olyat, amit ehhez tudnék hasonlítani vagy ami magyarázatot adna minderre. Ebben a vonatkozásban minden rendkívüli. Minél többet gondolkodom az evangéliumon, annál biztosabb vagyok abban, hogy nincs semmi bennük, ami ne haladná meg az események rendjét és ne múlná felül az emberi elme korlátait. (…) Emlegetitek Caesart, Alexandroszt, a hódításaikat és azt a lelkesedést, amit katonáik lelkéből kiváltottak. De el tudjátok képzelni azt, hogy egy halott ember hódításokat végez olyan hadsereggel, amely az emléke iránt hűséges és teljes mértékben odaszánt katonákból áll? A seregeim elfeledtek, pedig még élek, ahogy a karthágói hadsereg is elfeledte Hannibált. Ilyen a mi hatalmunk. (…) Nagy Sándor, Julius Caesar, Nagy Károly és én magam nagy birodalmakat alapítottunk. De mire alapítottuk lángeszünk alkotásait? Erőszakra.

Egyedül Jézus Krisztus az, aki a birodalmát kizárólag a szeretetre alapította, és még ma is milliók halnak meg érte. (Napóleon)

Vincent Van Gogh, a nagy holland festő, akinek a személyiségét ma is rejtély övezi, megjegyezte: „Krisztusban több van a művészből, mint magukban a művészekben; élő szellemmel és élő testtel dolgozik, és szobrok helyett embereket alkot.”

Egy nemzedékkel korábban élt Lord Byron brit romantikus költő, aki még tömörebben fogalmazott: „Ha valaha is ember Isten volt, vagy Isten ember, akkor Jézus Krisztus mindkettő volt.”

H. G. Wells sci-fi-szerző 1935-ben így írt: „Érdekes és jelentőségteljes tény az, hogy egy történésznek, ha nincs benne semmi teológiai elfogultság, rá kell jönnie arra, hogy nem tudja leírni őszintén az emberiség fejlődésének a történetét anélkül, hogy kiemelt helyet ne adna abban a Názáretből származó pénztelen tanítónak… Az olyan ember, mint én is, aki még csak kereszténynek sem nevezem magam, látom azt, hogy az összkép ellenállhatatlanul ennek a kivételes jelentőségű embernek az élete és személyisége körül összpontosul. (…) A világ attól a naptól fogva egy más világgá kezdett válni, hogy hirdetni kezdte a tanításait.”

Charles Dickens, a 19. századi termékeny és nagy hatású regényíró azt jegyezte le: „A lehető legünnepélyesebben leszögezem önök előtt a keresztény vallás igazságát és szépségét, amint ez magától Krisztustól származik.”

Daniel Webster amerikai államférfi és szótáríró azt mondta, hogy: „Ha fel tudnám fogni (Jézus Krisztust), akkor Ő nem lehetne nagyobb nálam. Olyan nagy a bűntudatom és annak érzése, hogy képtelen vagyok megmenteni önmagam, hogy ezért emberfeletti Megváltóra van szükségem.” Webster 1852-ben, nem sokkal a halála előtt így írt: „A szívem mindig arról győzött meg újra és újra, hogy Jézus Krisztus evangéliuma isteni valóság… Az emberiség egész történelme ezt bizonyítja.”

George Bancroft amerikai haditengerészeti miniszter alapította az 1800-as években Annapolisban az Egyesült Államok Tengerészeti Akadémiáját. Ő ezt mondta:

Jézus Krisztus nevét látom felírva a modern történelem minden oldalának tetejére.

David Strauss német teológus elkeseredetten igyekezett cáfolni az evangéliumokban mindent, ami természetfeletti tartalmú. Művei talán minden más szerző írásainál nagyobb rombolást okoztak a Krisztusban való hitben. Mégis, élete vége felé Strauss elismerte, hogy

ez a Krisztus történelmi és nem misztikus személyiség, és nem puszta szimbólum.

(…) A vallás legmagasabb példaképe marad, amit csak el tudunk képzelni, és nem lehetséges semmilyen tökéletes kegyesség anélkül, hogy ő jelen ne lenne a szívben.”

Philip Schaff svájci születésű teológus-történész Straussnak írt válaszában hozzátette:

„Ez a názáreti Jézus pénz és fegyver nélkül több embert győzött le, mint Nagy Sándor, Julius Caesar, Mohamed és Napóleon együttvéve; tudományos képzettség nélkül több fényt derített az isteni és emberi dolgokra, mint a világ összes filozófusa és tudósa együttvéve; szónoki fogások nélkül mondta el az élet beszédét úgy, ahogy sem előtte, sem utána senki nem beszélt, és olyan hatást ért el, amilyent rajta kívül még egyetlen más szónok vagy költő sem. Anélkül, hogy ő maga egyetlen sort leírt volna, több tollat hozott mozgásba és több igehirdetéshez, tanulmányhoz, műalkotáshoz, vitához és himnuszhoz szolgáltatott anyagot, mint a korok embereinek egész serege együttvéve.”

Ernest Renan 19. századi francia történész, az ősi civilizációk szakértője ezt mondta: „Bármifajta történelem értelmetlen Krisztus nélkül (…) bármilyen váratlan jelenség is tűnne fel a jövőben, biztos, hogy Jézust nem fogja túlhaladni. Minden kor azt hirdeti, hogy az emberek fiai között egy sem született, aki nagyobb lenne, mint Jézus.”

Sholem Asch lengyel születésű jiddis író a 20. század elején azt írta, hogy „számomra Jézus Krisztus minden idők és az egész történelem kiemelkedő személyisége, úgy is, mint Isten fia, és úgy is, mint az ember fia. Minden, amit valaha is tett vagy mondott, érvénnyel bír a mai korunkban is, és ezt egyetlen más emberről sem lehet elmondani, akár élő, akár már elhunyt. Ebben nincs kényelmes középút. Vagy elfogadod Jézust, vagy elutasítod őt. Mohamedet és Buddhát lehet elemezgetni, de Jézussal nem érdemes megpróbálnod ezt.”

Asch volt az, aki ezt az emlékezetes megjegyzést is leírta Jézusról: „

A világ világossága lett. Miért ne lennék én, egy zsidó büszke erre?

(forrás: Hetek)