Nem előzmény nélküli, de az eddigieknél sokkal mélyebb törésvonalat hozott a Közel-Keleten az új év, miután Szaúd-Arábia a tőle megszokott brutalitással kivégzett 47 terrorizmussal vádolt személyt, köztük a neves síita vallási vezetőt, Nimr al-Nimrt. Válaszul a síiták első számú védelmezőjének számító Irán fővárosában, Teheránban – a forradalmi hagyományoknak megfelelően – az erre fogékony tömeg megtámadta és szorgalmasan fel is gyújtotta a királyság nagykövetségét. Valami elszabadulhatott a térségben, miután decemberben az orosz–török szövetségből lett napok alatt mély ellenségesség, most pedig az iszlám világ két közel-keleti erőssége esett egymásnak. A szaúdi–iráni ellentét nem értelmezhető az iszlám belső konfliktusa, a szunnita–síita ellentét nélkül.  

Amikor Mohamed 632-ben meghalt, nem maradt fiú utódja, és vezetőt sem jelölt ki maga után.

Így az iszlám közösség, az „umma” már a második generációban megosztottá vált,

akkor még kizárólag a politikai-hatalmi viszályok miatt (a vallási különbségek csak évszázadokkal később alakultak ki a két fő irányzat között).

Mohamed halála után közvetlen környezete sebtiben az iszlám próféta egyik legrégebbi követőjét, egyben apósát, Abu Bakrt választotta kalifának. (Az első kalifa neve ma az Iszlám Állam vezetője, Abu Bakr al-Baghdadi miatt hangzik ismerősen, aki ezzel a felvett névvel is jelezte, hogy az iszlám szunnita irányzatát tekinti Mohamed jogos örökösének.)

Már ekkor voltak azonban, akik nem fogadták el Abu Bakrt kalifának, hanem Mohamed vejét, kedvenc leányának, Fatimának a férjét, Alit (teljes nevén: Ali ibn Abi Talib) tekintették legitim vezetőnek. Ali követői „síat Ali”, vagyis „Ali pártja” névvel jelölték magukat, innen a síita elnevezés, amely azóta is jelöli azokat, akik csak Alit és utódait fogadják el igazi kalifáknak. Abu Bakr és utódai a szunnita elnevezést használták (a szunna szó jelentése: „a bevett szokás és közösség követői”), és nem a származás, hanem a cselekedetek alapján tekintették magukat Mohamed legitim örököseinek.

A Spectator az iszlám 30 éves háborújáról ír, ami valójában 1300 éve tart

Ali végül több mint 20 évet várt arra, hogy hatalomra jusson. Három kalifa uralkodott előtte, mire 656-ban – Oszmán kalifa meggyilkolása után – rá került a sor. A szíriai helytartó, a damaszkuszi Moávija (akinek leszármazottai adták az iszlám első nagy dinasztiáját, az Omajjádokat) azonban Alit tette felelőssé Oszmán kalifa meggyilkolásáért. A hatalmi konfliktusból Moávija került ki győztesen, miután Alit – aki időközben az iraki Kufa városába tette át székhelyét – ötévnyi uralkodás után 661-ben meggyilkolták.

Ali hívei nem fogadták el Moáviját kalifának, sőt a síita irányzat hívei Alit és utódait nem is kalifának, hanem imámnak (vezetőnek) nevezik. Míg a szunniták számára az imámok megbecsült, ám természetes vallási vezetők, akik a mecsetekben az imákat vezetik vagy tekintélyes vallástudósok, hitszónokok, addig a síiták csak Mohamed leszármazottait, közülük is Ali utódait tekintik imámoknak, akik a politikai-katonai hatalom mellett származásuknál fogva természetfeletti erő birtokosai is.

Az iszlám szakadása tehát már a Mohamed halála utáni évtizedekben megtörtént, és a mai napig tart. Időközben vallási-teológiai különbségek is megjelentek közöttük: bár a Koránt egyformán elfogadják tévedhetetlennek, az iszlám másik két alapkönyvéről már mást gondolnak. A szunniták számára Mohamed élettörténete (a Szíra) és a szájhagyományban fennmaradt mondásai (a Hadísz) együtt jelentik a szunnát, amely a Koránnal együtt az iszlám törvény, a saría alapját képezik. A világ muszlim lakosságának mintegy 90 százaléka ezt, az iszlám szunnita értelmezését követi, élükön Szaúd-Arábiával.

A síiták ezzel szemben Ali és az őt követő imámok tanításait is tévedhetetlennek tartják.

A síitákon belül eltérő, hogy hány imám tartozik a „tévedhetetlenek” közé.

Van, aki szerint csak öt vagy hét, de a legtöbben az úgynevezett „tizenkettesek” szektájához tartoznak, akik szerint az Alit követő 12. imám, Mohamed ibn al-Hasszán 872-ben nem meghalt, hanem „eltűnt”, és az idők végén mint mahdi (az iszlám messiás) fog visszatérni, hogy győzelemre vezesse az iszlámot. A síiták számára Mekka és Medina mellett a 11 imám sírja is zarándokhely (többségük Irakban található, és az ezeken a helyeken épült mecseteket a szunnita terrorszervezetek előszeretettel robbantják fel, például Karbalában, Bagdadban és Szamarrában).

A szamarrai nagymecset különleges, spirál alakú minaretje

A síiták szerint a „rejtőzködő imám”, a mahdi megváltóként való visszatérésével megvalósul majd a Földön az igazságosság és az egyenlőség. Úgy vélik azonban, hogy az iszlám közösség addig sincs magára hagyatva, ugyanis a rejtőzködő imám spirituális kisugárzása által távollétében is képes vezetni az embereket szellemükön és lelkükön keresztül. Különösen igaz ez a Koránban kellően elmélyült vallási vezetőre, akik a rejtőzködő imám akaratát a leginkább meg tudják jeleníteni, mint amilyen például Khomeini ajatollah volt a maga idejében.

A síita iszlám tehát elsősorban abban különbözik az arabok körében elterjedt ortodox szunnita irányzattól, hogy erőteljesen apokaliptikus jellegű, és várja a rejtőzködő imám mahdiként való visszatérését. Ez a visszatérés szerintük azonos lesz a halottak feltámadásával és az utolsó ítélettel, amikor mindenki Isten ítélőszéke elé járul.

A síiták a szunnitákkal szemben úgy tartják, hogy az iszlám világ vezetője soha nem lehet emberek által konszenzus útján választott személy

(így természetesen al-Baghdadi sem, ezért is harcolnak a síita milíciák iráni támogatással az Iszlám Állam ellen), hanem csak egy Istentől választott vezető, aki nem mellékesen Mohamed valamely vér szerinti leszármazottja. Ez az imám képes csak feltárni a Korán mélyebb értelmét, és beavatni az igazhitűeket az Istennel való közösség rejtelmeibe.

Nem véletlen, hogy a síita iszlám vezető hatalma a perzsa Irán, ahol a lakosság kilencvennégy százaléka az iszlám vallás síita irányzatához tartozónak mondja magát, miközben Szaúd-Arábia és a környező arab nemzetek, valamint a törökök is többnyire az iszlám ortodox szunnita irányzatához tartoznak.

(forrás: Hetek)