Miután a Saul fia elnyerte az Aranyglóbuszt, majd megkapta az Oscar-jelölést is, az internetes kommentekben  szép számmal előkerültek a “zsidók számára a legjobb üzlet a holokauszt” érvelés különböző változatai, ideje megnézni, kik és mennyit is kerestek a holokauszton. Hogy azokat se hagyjuk kétségek közt, akik csak az első mondatokat szokták elolvasni, eláruljuk a választ: a legtöbbet a németek, utána pedig a kelet-európai országok. Ne tessék kiabálni: igen, a németek, mert az 1934 és 1945 között elrabolt zsidó vagyon kevesebb mint 15%-át fizették vissza eddig minden kárpótlást beleszámítva. A kelet-európai országokban ez az arány az 5%-ot sem éri el, de az abszolút érték itt jóval alacsonyabb. Következnek a számok.

Egy német kutatás szerint az 1934 után hozott náci törvények alapján kisajátított és a közvetlenül elrabolt zsidó vagyon összértéke

120 milliárd német birodalmi márka volt.

Ez 1938-as értéken számítva mintegy 18 milliárd dollár, mai értéken pedig legóvatosabban számolva is 240 milliárd dollár.

A kutatás vezetője, Hans Peter Ullmann kölni történészprofesszor szerint a náci Németország a zsidók vagyonából fedezte a háborús költségek legalább 30%-át. A szisztematikus kifosztás az 1934-es nürnbergi faji törvényekkel kezdődött, és az első években a német államapparátus játszotta ebben a főszerepet, még mielőtt a megsemmisítés megkezdődött volna.

Amíg volt lehetőség a zsidók számára, hogy elhagyják Németországot, a vagyonukkal kellett ezért fizetniük: különadó (Sondersteuer) és kivándorlási adó (Auswanderungssteuer) jogcímén gyakorlatilag kisemmizték azokat, akiket 1938 előtt kiengedtek az országból. Öt év alatt mintegy 70 ezer zsidó tulajdonban álló céget, bankot, gyárat árjásítottak. 1938 után nemcsak a kivándorlóktól, hanem a Németországban maradt zsidóktól is elkoboztak minden 5000 márkánál értékesebb vagyontárgyat.

A megsemmisítőtáborokba deportáltak esetében egyszerűbb volt a helyzet: őket nemcsak a vagyonuktól, hanem minden személyes tárgyuktól megfosztották, az aranyfogakig bezárólag.

Az elpusztított zsidó személyek javai közül a legértékesebb és könnyen mobilizálható tárgyakat (arany, ékszerek, műkincsek, értékpapírok) a nácik az SS erre kiképzett szakértőivel felbecsültették és eladták vagy megtartották maguknak. A gyárakat, üzleteket, ingatlanokat is állami tulajdonba vették, míg a lakásberendezéseket és egyéb ingóságokat árveréseken értékesítették a német lakosság számára. Az így befolyt pénzt a Gestapo a Reichsbankba utalta. A 880 oldalas jelentésből kiderül, hogy 1941 és 1944 között a keleti tartományokból ezrével indultak zsidó javakkal megrakott vasúti szerelvények Németország felé (1457 vagon Kölnbe, 1023 Rostockba, 1928 Essenbe és 2699 Hamburgba).

Egy friss kutatás alapján a második világháború óta

a kisajátított és elrabolt zsidó vagyon legfeljebb 15%-át térítette meg Németország,

azt is jobbára az elmúlt három évtizedben (az 1970-es évek elejéig elenyésző kárpótlást fizettek ki, és azt is nagyon lassan). Magasabb az arány a többi nyugat-európai, nácik által megszállt országban (40-60% közötti), míg a szovjet érdekszférába tartozó kelet-európai államok sokáig semmit nem fizettek, de összességében a mai napig alig 5%-át térítették meg az elrabolt vagyonnak.A számok alapján bár Németország a háborút elveszítette – és ez hatalmas anyagi áldozatokkal is járt –, az elszámoltatást jószerint megúszta. Az 1940-es évek végén kezdődött nyugatnémet gazdasági csoda egyik hajtómotorja a zsidó vagyon lett, amit nem kellett visszafizetni. A Wirtschaftswunder természetesen nem kizárólag a rabolt kincsekből jött létre. De a talpra álláshoz szükség volt arra, hogy az árjásított vagyont integrálják a nyugatnémet gazdaságba. Erre az alapra jött rá a Marshall-terv (és a német tehetség, szorgalom is persze), ezek együtt tették lehetővé a máig tartó sikereket. Nem véletlen, hogy a kommunista keleti tömbben semmiféle gazdasági haszna nem lett az elrabolt vagyonnak, pedig itt a jóvátétel még kisebb volt.

Ettől még tény, hogy amit – jóval később és csekély arányban – visszaadtak, jószerével nem más, mint a rabolt pénzügyi és gazdasági javak használata utáni profit. Részletesebb adatok a jóvátételről ebben és ebben a tanulmányban.

Ez a valódi holokausztüzlet, ami ma sem zárult le.

Frissítés: Több kommentelő felemlegette az Izraelnek szállított német tengeralattjárókat, mondván, azok is a jóvátétel részét képezik. A helyzet az, hogy nem: Izrael eddig 6 db német tengeralattjárót vásárolt (3 Dolphin osztályút még az ezredforduló előtt, 3 fejlettebb AIP Dolphin osztályút az utóbbi években. Ebből kettőt 2014-ben leszállítottak, egy harmadik 2017-ben érkezik). A 2014-ben átadott két hajó vételára 1,3 milliárd euró, amelynek mintegy 30%-át állta a német kormány, a többit Izrael kifizette. Ha úgy tetszik, a németek lemondtak az üzletben a profitról, talán többről is, de az összeg még így sem éri el az elrabolt zsidó vagyon 0,5%-át. A tengeralattjárók tehát szép gesztus, és jó üzlet is (nyilván a ThyssenKrupp csoport referenciaként használhatja az izraeli eladást), de összességében nem változtat az egyenlegen.  

Frissítés2: Egy matematikus olvasónk vetette fel, hogy "a nagy egyenletből legalább két komoly tényező kimaradt. (1) Az amerikai csapatok által lenyúlt műkincsek és társai, (2) Az oroszok által válogatás nélkül ellopott vagy szétrombolt műkincsek és társai". Vagyis egy számtanhasonlattal élve a kérdés az, hogy "Ha én elvettem a te 10 almádat, amiből egyet megettem, egyet elvett tőlem a Johnny, 2 széttaposott az Iván és 3-at magával vitt, akkor én hány almával vagyok az adósod..."

Érdekes a felvetés, de az egyenleget érdemben nem változtatja meg: az amerikaiak / szovjetek által lenyúlt arany és műkincs nem csökkenti a németek (vagy más nemzetek) adósságát. Ha ezek a kincsek eredetileg zsidó tulajdonban álltak (a legtöbb igen), akkor az anyagi és erkölcsi felelősség változatlanul az eredeti rablóké, teljes értékben. Legfeljebb perelhetnek azért, hogy a jóvátételbe arányosan szálljanak be azok, akik továbbvitték a kincsek egy részét. Ha pedig az amerikaiak / szovjetek eredeti német kincseket vittek el, akkor azt egymás között kell elintézniük a háborús jóvátétel keretében, a holokauszt egyenlegébe nem számít ez bele. A fenti példánál maradva: a tartozás változatlanul 10 alma...