Kertész Imre nem tartozott a világvége-próféták közé. Leghíresebb műve, a Sorstalanság épp azzal vált különlegessé, hogy szerzője még a földi pokolban is meglátta az életet: “Nincs oly képtelenség, amit ne élnénk át természetesen, s utamon, máris tudom, ott leselkedik rám, mint valami kikerülhetetlen csapda, a boldogság. Hisz még ott, a kémények mellett is volt a kínok szünetében valami, ami a boldogsághoz hasonlított” – írta Kertész. Épp emiatt oly súlyosak utolsó írásai, amelyekben a jövőt a 20. századnál is fenyegetőbbnek látta.  

Amikor tavaly ősszel a magyar sajtó is felfigyelt Kertész Imre 2014-ben megjelent soraira az Európát fenyegető veszélyekről, voltak, akik szélsőjobboldali szimpátiával és iszlamofóbiával gyanúsították meg a Nobel-díjas írót, mások finoman arra utaltak, hogy az idős szerző már nem tudja, mit is beszél. (Ugyanezt hallhattuk a 2006-ban elhunyt olasz újságíró, Oriana Fallaci utolsó könyveivel kapcsolatban is.)

Pedig a valódi szélsőjobb szemében Kertész Imre – vagy ahogy megvetően emlegették: “Imre Kertész” – vörös posztó volt, akitől még Nobel-díja után is elvetették volna az állami kitüntetést.

Az író felesége azonban 2015 szeptemberében egyértelművé tette: Kertész Imre továbbra is aktuálisnak tartja több évvel ezelőtt írt szövegét, férje minden egyes szövegét alaposan átgondolja, és minden írását vállalja. 

„A szöveg nem gyűlölködő és nem kitaszító, ez csak egy szomorú megállapítás, amelyet Kertész Imre így lát” – mondta Kertész Magda a Végső kocsma című kötetben megjelent írásról, ami szerinte

a mostani helyzetre is ráillő egyfajta jóslat, amely kezd beteljesülni.

Ezt írta Kertész Imre, jó tíz évvel ezelőtt:

„Még a politikáról kellene egyet s mást mondanom, de az igazán fölösleges és unalmas időfecsérlés lenne. Arról volna szó, ahogyan a muzulmánok elárasztják, s majd birtokukba veszik, magyarán elpusztítják Európát; ahogyan Európa mindezt kezeli, az öngyilkos liberalizmusról és az ostoba demokráciáról; demokráciát és szavazási jogot a csimpánzoknak.

Mindig ez a vége: a civilizáció eléri azt a túltenyésztett állapotot, amikor többé már nemcsak hogy képtelen rá, de már nem is akarja megvédeni magát; amikor, látszólag értelmetlen módon, a saját ellenségeit imádja. Ráadásul mindez nem mondható el nyilvánosan. Miért nem? A kérdés nem nyugtalanítana, ha időközben nem vált volna belőlem »közéleti ember«.

Kezdem megérteni a kényszert, amelyből az általános nagy hazugság táplálkozik; egyszerűen lehetetlenség megvívni a kényszerrel, a politikusnak azért, mert elveszíti népszerűségét, az írónak ugyanezért;

a jó modor a hazugság és a totális önfeladás. (...) 

Lemondtam a Neue Zürchernek írandó cikkemet, holott szívesen elmondanám a véleményemet az előttünk álló várható változásokról. Gyilkos világ kezdődik, rasszizmus, nacionalizmus;

Európa kezdi felismerni, hová juttatta őt liberális bevándorláspolitikája.

Hirtelen ráébredtek, hogy olyan állatfajta, amelyet multikulturális társadalomnak hívnak, nem létezik. Érdekes paradox zsákutca: miközben az Európai Uniót kibővítik, az Unió egyes országai beszűkülnek. A várható törvények ellentétben állnak az Unió alkotmányával, másrészt ki tagadná alapvető fontosságukat. Az a baj, hogy nem differenciálnak: külön törvények illetnék meg a szabad polgárt, és más törvényeknek kellene vonatkozniuk a muzulmánokra. Ez azonban kirekesztő politika lenne. Viszont lehetetlenség elgondolni, hogy, mondjuk, Franciaország két-három emberöltő múlva muzulmán ország legyen.

Az általános félelem és hisztéria keltette indulatok által felkavart mélységekből előbukkanó politikusok inkább a saját hatalmuk javára akarják fordítani a helyzetet, semmint hogy valódi megoldásokon törnék a fejüket.

Magyarán: megnyílt a lehetőség új diktatúrák előtt, amelyek a veszélyhelyzet ürügyén elsősorban a saját állampolgáraikra hoznak veszedelmet.”