"Orbán Viktor magyar miniszterelnök az európai elit keleti nemezise. Európában rajta kívül senki más nem beszél a kereszténység védelméről. Úgy tűnik, az esély Európa gyökereinek megmentésére a volt kommunista EU-s tagországokból jöhet, azoktól, akik legyőzték az oszmánokat 1699-ben és most azok kulturális örökösei által érzik fenyegetve magukat”– írja az olasz Il Foglio című lap kulturális szerkesztője, Giulio Meotti a Gatestone Intézet számára készült írásában.

Talán véletlen egybeesés, hogy Christoph Schönborn bíboros, Bécs érseke és a pápai tisztség várományosa éppen szeptember 12-ét, Bécs ostromának évfordulóját, mely során az oszmán seregek majdnem elfoglalták Európát, választotta arra, hogy drámai beszédet mondjon Európa keresztény gyökereinek védelmében.

Számos muszlim akarja, és ki is mondja, hogy "Európának vége van”

– állította Schönborn bíboros, mielőtt megvádolta volna Európát „keresztény identitásának elvesztésével”. Mindemellett elutasította „Európa iszlám meghódításának” még a lehetőségét is. Konrad Pesendorfer, az ausztriai statisztikai hivatal vezetője szerint 2030-ra Bécs lakosságának 40%-a külföldi születésű lesz a belső demográfiai változásoknak és a migrációs áramlatoknak köszönhetően. (Csak ebben az évben 60 ezren érkeztek.)

Christoph Schönborn bíboros

Konstantinápoly 1435-ös eleste után Kelet-Európa keresztény lakosságának nagy része évszázadokra iszlám megszállás alá került, különösen az Oszmán Birodalom alatt. Most úgy tűnik, az óra visszafordult 1683-ra, mikor az oszmán seregek Bécs kapujához érkeztek. Nem véletlen, hogy a kelet-európaiak vad ellenállása volt a fő akadálya annak, hogy az Európai Unió egységes választ dolgozzon ki a migránsválságra. Ezek a keleti államok voltak azok, akik rákényszerítették Angela Merkel kancellár asszonyt, hogy gátat vessen a migránsok tömeges bevándorlásának. Ma a határ nélküli helyeken tömeges a beáramlás. Csak augusztusban 23.000 migráns érkezett Olaszországba.

Brüsszel propagandaháborút szított annak érdekében, hogy a muszlim migrációt támogató nyugat-európaiakat kozmopolitaként és toleránsként, a kelet-európaiakat pedig egy halom xenofób bigottként, ha nem nyíltan neonáciként mutassa be. Európa tanult elitje jobban tenné, ha hallgatna keleti testvéreire. Ironikus módon ezek az országok alkotják az „új Európa” magját, akik utolsóként csatlakoztak az európai projekthez, miután megmenekültek az autoriter rezsimektől, és melyeknek fel kellett volna éleszteniük. Brüsszel politikája most ugyanezt a keleti blokkot nyomja vissza az orosz befolyási zónába.

A kelet-európaiak vonakodása a masszív muszlim migráció felé való teljes nyitásra a gazdasági válsággal, csökkenő születési rátával, relatíve homogén társadalmaikkal és a keresztények kommunizmus alatt elszenvedett üldöztetésével, a középkortól az iszlámmal való folyamatos konfliktusok emlékeivel és Brüsszel által kényszerített kulturális programmal magyarázható. Az Európa Parlament valójában folyamatosan olyan törvényjavaslatokat fogadott el, melyek nyomást gyakoroltak a kelet-európai tagországokra, Lengyelországra, Magyarországra és Horvátországra, hogy engedélyezzék az azonos neműek házasságát és az önkéntes abortuszt.

Orbán Viktor és Jean-Claude Juncker

Az Európa Bizottság elnöke, Jean-Claude Juncker csak „Viktátor” Orbánként emlegeti Magyarország miniszterelnökét, aki folyamatosan építi a falat a magyar–szerb határon. A kommunizmus bukása után Magyarország volt az első, aki megnyitotta a vasfüggönyt, és kiengedte az embereket. Most elsőként emelt kerítést az emberek kinntartására.

Orbán az európai elit keleti nemezise. Európában rajta kívül senki sem beszél a „kereszténység” védelméről.

A Visegrádi Négyek, a Csehország, Lengyelország, Bulgária és Szlovákia között fennálló szövetség különbséget kíván tenni a keresztény és a muszlim migránsok között. Orbán olyan magyar érsekek támogatását is élvezi, akik Ferenc pápa migránsokkal kapcsolatos „kitárt karok” politikájával ellentétes véleményt képviselnek.

A Frankfurter Allgemeine lapban Orbán egyszer azt írta: „Azok, akik ide érkeznek, más vallásban nevelkedtek föl és radikálisan más kultúrát képviselnek. Legtöbbjük nem keresztény, hanem muszlim. Ez egy fontos kérdés, mivel Európa és az európai identitás a kereszténységben gyökerezik.”

Orbán lázadó magatartása diákéveire nyúlik vissza, 1989-re, mikor részt vett Nagy Imre temetésén, aki a szovjetellenes 1956-os forradalom vezetője volt, és volt bátorsága a kommunista megszállók visszavonulását követelni. Később Magyarország neki köszönhetően lépett be a NATO-ba. Kommunista apa és kálvinista anya gyermekeként, jelenleg katolikus feleségével és 5 gyermekükkel él. Azoknak, akik megkérdőjelezik, hogy reakciós-e, Orbán a következőt válaszolja: „Késsel és villával eszem, de nem mi vagyunk a főáram kedves alakjai.” Számára az Európa Bizottság egy újfajta politbürót testesít meg. "Nem toleráltuk, amikor Bécs akart irányítani bennünket 1848-ban, ahogyan azt sem, amikor Moszkva próbálta ugyanezt 1956-ban” – írja Orbán. "Most sem fogjuk megengedni, hogy akár Brüsszelből, akár máshonnan diktáljanak nekünk.”

Orbán beszédei tele vannak történelmi utalásokkal, például mikor megkérte a magyarokat, hogy az oszmán seregek ellen harcoló őseikhez méltó bátorságot tanúsítsanak.

A magyar alkotmány egyébként egyedi Európában; védelmezi az életet a „fogantatástól kezdve”, és kimondja, hogy a házasság csak egy férfi és egy nő között köttethet.

Orbán hozzáállását magáévá tették más volt kommunista EU-tagországok is. Lengyelország miniszterelnöke, Andrzej Duda például panaszt tett azon brüsszeli „diktátumok” ellen, melyek befogadják a Közel-Keletről és Afrikából a kontinensre érkező migránsokat. Eközben a lengyel Jog és Igazságosság párt vezetője, Jaroslaw Kaczynski egy olyan régi történelmi nézőpontra hivatkozott, mely szerint Lengyelország a kereszténység keleti védőbástyája, aminek meg kell menteni Európát önmagától. A Crisis Magazine így foglalja össze:

A kereszténység 966-os elfogadása óta Lengyelország rendszeresen az Antemurale Christianitatis, vagyis a kereszténység védőbástyájaként lépett fel.

"A mongolok európai előrenyomulásának megállításától az 1241-es legnicai csatában Európa muszlim gyarmatosítástól való megmentéséig, mikor III. Sobieski János király megverte a törököket Bécsnél 1683-ban, ezt képviselték. A kommunizmusnak nem sikerült kiirtania a lengyel katolicizmust, mikor II. János Pált pápává választották 1978-ban, és a Szolidaritás mozgalom az ő inspirációjára indult útnak, mely kritikus szerepet játszott a kommunizmus megbuktatásában. A közelmúltban lengyel bevándorlók töltötték meg Nyugat-Európa addig üres padjait. A családdal kapcsolatos legutóbbi vatikáni zsinaton lengyel bíborosok voltak a hagyományos intézmények legelszántabb védelmezői.

Európa megszaggatása: A lengyel wSieci magazin címlapja 

Egy másik kelet-európai ország, Szlovákia miniszterelnöke, Robert Fico kijelentette, hogy országa csak keresztény menekülteket hajlandó befogadni a jövőben, valamint hogy az iszlámnak „nincs helye” az országában, és a „multikulturalizmus csak fikció”. A cseh miniszterelnök, Milos Zeman szintén támadta a multikulturalizmust. Még Socratis Hasikos, Ciprus belügyminisztere is úgy nyilatkozott, hogy természetesen fogadnak be menekülteket, de csak akkor, ha keresztények. Sok ciprusi számára a szigetet megosztó határ az, ami a görögkereszténységet és a török iszlámot választja el, a berlini falhoz hasonlóan, ami a demokrácia és a kommunizmus között magaslott.

Ahogy azt a nagy presztízsű amerikai katolikus magazin, a First Things is megjegyezte, "Magyarországon, Horvátországban és Kelet-Európa más részein

a családbarát, életpárti forradalom és a keresztény gyökerek újrafelfedezése zajlik.

Tetszik vagy sem, az európai gyökerek megmentésére látszó utolsó esély a volt kommunista EU-tagországok irányából érkezhet, azoktól, akik győzelmet arattak az oszmánok felett 1699-ben és jelenleg örököseik irányából érzik fenyegetve magukat. A ciprusiak is sokkal jobban ismerik a kultúrák ütközésének következményeit a kényelmes brüsszeli bürokratáknál. Elég csak megnézni, hány templomuk áll még a sziget török oldalán.

(A szerző Giulio Meotti, az Il Foglio kulturális szerkesztője, olasz szerző és újságíró; fordította: Kulifai Sára)