William Lane Craig vallástörténész az Újszövetségben és a Koránban szereplő információkat hasonlította össze, megvizsgálva, hogy a két alapmű közül melyik szolgál megbízhatóbb információkkal Jézus személyéről.

Názáreti Jézus az emberekre a valaha élt legnagyobb hatást tevő személy, halála után húsz századdal is a lenyűgöző erővel hat a férfiak és nők gondolkodására. Az ABC televíziós társaság híres riportere, Peter Jennings In Search Jezus (Jézus nyomában) tévés dokumentumfilmje 16 millió nézőt vonzott a képernyők elé Amerika-szerte. A Mel Gibson-féle Passió 370 millió dollár bevételt jelentett, a Dan Brown által írt és bestsellerré vált Da Vinci-kód 100 milliót is túlszárnyaló példányszámban kelt el, 40 nyelven. Jézus továbbra is olyan erős brand, ami vonzza az embereket.

De ki is valójában Jézus? - teszi fel Craig a kérdést. Isten Egyszülött Fia, ahogy a Biblia állítja? Vagy csupán emberi természettel bíró próféta, ahogy a muszlimok vélik?

Craig a kérdést egy történész szemszögéből vizsgálja: az Újszövetséget és a Koránt úgy tekinti, mint bármely más ókori forrást, vagyis nem mint inspirált vagy szent könyveket vizsgálta a két művet. Történészi szempontból ugyanis nem szükséges, hogy tévedhetetlenek legyenek ahhoz, hogy értékes történelmi forrásoknak számítsanak. Craig a két forrást néhány objektív alapelv alapján vizsgálta, John Meier vallástörténész által kidolgozott négy kritérium alapján:

1. Az eseményeket bemutató összetett, sokrétű, önálló, független korai források történelmileg hitelesnek tekinthetők.

2. Különbözőség. Ha egy megnyilatkozás vagy esemény különbözik a korábbi judaizmusban vagy a későbbi kereszténységben foglaltaktól, akkor az feltehetően az egyikből sem eredeztethető, ekként kapcsolható a történelmi Jézushoz.

3. Ellentmondások. A kereszténység szempontjából előnytelenül ható vagy bonyolultnak tűnő szövegrészeket illetve eseményeket nagy valószínűséggel nem csak úgy kitalálták, ezért azok történelmileg hitelesnek tekinthetők.

4. Jézus elutasítása és kivégzésése. Jézus keresztre feszítését végső soron saját kijelentései és tettei tették elkerülhetetlenné. Egy „jóságos, kedves” Jézus, aki csak a monoteizmust prédikálta, soha nem válthatott volna ki akkora nagy ellenállást a tömegből.

Ezt a négy alapelvet az Újszövetség vizsgálatakor szemmel tartva sokat megtudhatunk Jézusról, a figyelemreméltó, jelentős történelmi személyről. Craig három szempontot emelt ki:

Első szempont: Jézus önértelmezése

A Korán azt állítja, hogy Jézus prófétaként gondolkodott magáról, aki az embereket az Egy Igaz Isten imádására buzdította. Craig szerint ugyanakkor Jézus történelmileg hiteles szavaiból kimutathatóak olyan állítások, amelyekben igenis kinyilatkoztatja isteni önazonosságát. Nézzük például azt, hogy Jézus magát az „ember Fia”-ként nevezi meg. Sokan úgy gondolják, hogy az „ember Fia” megnevezés Jézus emberi származására utal, az „Isten Fia” pedig a természetfölöttire. Ennek a félreértésnek az az oka, hogy ők nem veszik figyelembe a kifejezés zsidó hátterét. Az ószövetségi Dániel könyvének hetedik fejezetében Dániel egy olyan isteni-emberi alakot lát eljönni a felhőkön, akinek Isten örökkévaló hatalmat, dicsőséget és uralmat fog adni. Egy pusztán emberi természetű lényt nem lehetne ilyen magas státuszba emelni, mert ez a muszlimok szemében a shirk bűnével (kizárólag Istenhez tartozó dolgot valaki másnak tulajdonít) lenne egyenértékű. Jézus mégis magára vonatkoztatja ezt a címet. Jézus a kihallgatásá magát úgy nevezi meg, mint „embernek Fia”:

„Akkor a főpap odaállván a középre, megkérdé Jézust, mondván: Semmit sem felelsz-é? Miféle bizonyságot tesznek ezek te ellened? Ő pedig hallgat vala, és semmit sem felele. Ismét megkérdezé őt a főpap, és monda néki: Te vagy-é a Krisztus, az áldott Isten Fia? Jézus pedig monda: Én vagyok. És meglátjátok majd az embernek Fiát ülni a hatalomnak jobbján, és eljőni az ég felhőivel. A főpap pedig megszaggatván ruháit, monda: Mi szükségünk van még tanúkra? Hallátok a káromlást. Mi tetszik néktek? Azok pedig halálra méltónak ítélték őt mindnyájan.” (Márk 14.60-64.)

Minden muszlim egyetért a főpappal és a Szanhedrinnel abban, hogy Jézus istenkáromlást követett el, amikor Istennel egyenlővé tette magát, miért is méltó volt a halálra.

Ráadásul nem csak „ember Fiának”, hanem „Isten Egyszülött Fiának” vallotta magát. Jézus Isten különleges Fiaként való önértelmezése a bűnös munkásokról szóló példázatban található kifejezésből ered. Ezt a szakaszt még a radikálisan szkeptikus bibliaértelmezést követő Jesus Seminar is hitelesnek ismeri el. A példázatban a szőlőültetvény Izraelt szimbolizálja, amelynek a tulajdonosa Isten, a felbérelt munkások a zsidó vallási vezetők, a hozzájuk küldött szolgák az Isten által elküldött próféták, ahogy ezt a Márk 12. fejezetének 1-9. verseiben olvashatjuk:

„És kezde nékik példázatokban beszélni: Egy ember szőlőt ültetett, és körülvevé gyepűvel, és sajtót ása, és tornyot építe, és kiadá azt munkásoknak, és elutazék. És a maga idejében szolgát külde a munkásokhoz, hogy kapjon a munkásoktól a szőlő gyümölcséből. Azok pedig megfogván azt, megverék, és üresen küldék vissza. És ismét külde hozzájuk egy másik szolgát; azt pedig kővel dobálván meg, fejét betörék, és gyalázattal illetve, visszaküldék. És ismét másikat külde; ezt pedig megölék: és sok másokat; némelyeket megvervén, némelyeket pedig megölvén. Minthogy pedig még egy egyetlen szerelmes fia is vala, utoljára azt is elküldé hozzájok, ezt mondván: A fiamat meg fogják becsülni. Azok a munkások azonban ezt mondák magok között: Ez az örökös; jertek, öljük meg őt, és a miénk lesz az örökség. És megfogván azt, megölék, és a szőlőn kívül veték. Mit cselekszik hát a szőlőnek ura? Eljő és elveszti a munkásokat, és a szőlőt másoknak adja.”

Mit is árul el nekünk ez a példázat Jézus önértelmezéséről? - teszi fel Craig a kérdést. Azt, hogy Jézus magát Isten egyetlen, szeretett Fiaként, az összes prófétától megkülönböztetve, különállóként értelmezte, tehát nem csupán egy hozzájuk hasonló, emberi származású prófétának tekintette magát, hanem Isten utolsó Küldöttjeként, sőt, Izrael örököseként.

Jézus nyíltan kijelenti a Máté 11.27-ben, hogy Ő Isten különleges Fia: 

„Mindent nekem adott át az én Atyám, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya; az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú akarja megjelenteni.” Valószerűtlen, hogy ezt az egyház találta volna ki, hiszen itt az olvasható, hogy a Fiú megismerhetetlen – „senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya”-, de a feltámadás megtörténte után élő keresztény generációk megismerhetik a Fiút. Tehát megállapíthatjuk, hogy ezen kijelentés a különbözőség kritériumának megfelelve hiteles, és megtudhatjuk azt, hogy Jézus „Isten Egyszülött Fia”-ként és az emberek számára Istenről adott kijelentésként gondolkodott magáról.

Craig igazat ad C.S. Lewis-nak, aki így írt:

„Ha egy csupán emberi természettel rendelkező valaki a Jézus által állítottakhoz hasonlókat mondott volna, … azt őrültnek nézték volna, egy lapon emlegetve az elmeháborodottakkal - vagy pedig magát ördögöt látták volna az illetőben. Mindenkinek meg kell hoznia a döntést… Jézust vagy bolondnak ítéljük, leköpjük, démonizáltnak tituláljuk; vagy pedig leborulunk előtte és Urunkként és Istenünkként szólítjuk meg."

De ne jöjjünk már olyan lealacsonyító badarságokkal, hogy ő egy nagy emberi tanító lett volna. Ezt a lehetőséget nem hagyta nyitva számunkra.

 (C.S. Lewis)

Második szempont: Jézus kihallgatása és kereszthalála

Az evangélium szerint Jézust a zsidó Szanhedrin istenkáromlás vádjával ítélte halálra és adta át a rómaiaknak azzal, hogy hitszegést követett el és önmagát a „Zsidók Királya”-ként nevezte. Ezt nemcsak az evangéliumoktól függetlenül íródott bibliai könyvek, mint Pál apostol levelei vagy az Apostolok cselekedetei, hanem számos Biblián kívüli forrás is bizonyítja. Josephus Flavius zsidó és Mara bar Serapion szíriai szerző feljegyezte, hogy a zsidó vezetők vádat emeltek Jézus ellen és közreműködtek a keresztre feszítéséhez vezető eseményekben. A Babilóniai Talmud Szanhedrin 43-as szakasza beszámol arról, hogy a zsidók fellépése egy istentelenséget állító személy ellen helyes eljárás volt. Josephus valamint Tacitus római történetíró feljegyezte, hogy Jézust római engedéllyel Pontius Pilátus ítélete következtében feszítették keresztre.

A Korán ezzel szemben gyakorlatilag tagadja Jézus keresztre feszítésének tényét, annak ellenére, hogy állításukat egyetlen bizonyíték sem támasztja alá. A muszlimoknak szembe kell nézniük azzal, hogy általános a konszenzus, miszerint a történelmi Jézust keresztre feszítették. A Jézus Szeminárium szkeptikusai szerint is ez „vitathatatlan tény”. Paula Frederickson, a From Jesus to Christ (Jézustól Krisztusig)  című könyv szerzője ezt írta:

A keresztre feszítés a legszilárdabb tény, amit Jézusról tudunk.

Harmadik szempont: Jézus feltámadása

Mi történt Jézussal, miután keresztre feszítették? Három kulcsfontosságú eseményt érdemes kiemelni:

1. A kereszthalálát követő vasárnap hajnalban a női követőinek csoportja üresen találta Jézus sírját.

2. Több esetben egyénileg vagy csoportosan különböző személyek, különböző körülmények között tanúi voltak a halálból feltámadt Jézus megjelenésének.

3. Tanítványai azonnal és őszintén elhitték, hogy Jézus feltámadt, annak ellenére is, hogy a természet rendje és saját tapasztalataik ennek az ellenkezőjét mutatták.

Craig szerint ez a három tény a legtökéletesebb bizonyíték annak igazolására, hogy a tanítványok igazat szóltak, amikor azt állították, hogy Isten feltámasztotta Jézust a halálból. Teológiailag ez óriási jelentőséggel bír, ahogy Wolfhart Pannenberg német teológus is kifejti:

„Jézus feltámadása olyan meghatározó jelentőségű, nem csupán azért, mert valaki a halálból feltámadt, hanem azért, mert ez a valaki az a Názáreti Jézus, akit istenkáromlás miatt ítéltek halálra. Már pedig ha ő feltámadt a halálból, az mi mást jelentene, ha nem azt, hogy Isten, aki ellen állítólagosan káromlást követett el, Maga állt ki Jézus mellett.”

William Lane Craig mindezt összegezve megállapítja, hogy pusztán történelmi szempontokat figyelembe véve elsőként azt láthattuk, hogy Názáreti Jézus magát Isten Egyszülött Fiának és ember Fiának jelentette ki; másodsorban meggyőződhettünk arról, hogy törvényszék elé vitték, elítélték és keresztre feszítették állítólagos istenkáromló kijelentései miatt; harmadszor pedig bizonyosságot kaptunk arról, hogy Isten feltámasztotta Őt a halálból, igazolva Jézus állításainak igazságát.

Mindezek szöges ellentétben állnak a Korán azon álláspontjával, miszerint Jézus magát csak a monoteizmus prófétájának tartotta, valamint annak is, hogy nem is feszítették keresztre, és nem támadt fel a halálból. Ha jobban belegondolunk, nem is olyan nehéz eldönteni, kinek higgyünk: az esemény szemtanúit követő generáció által lejegyzett dokumentumoknak, vagy pedig az események után több, mint hatszáz évvel írt, nem független, történelmileg nem megalapozott információkkal szolgáló könyvnek.

A Korán olyan legendába illő történeteket közöl Jézusról, melyeket évszázadokkal a halála után jelentek meg az úgynevezett apokrif evangéliumokban – a Krisztus halála után kétszáz, háromszáz évvel később keletkezett hamisítványokban – és ezeket a Korán ellenőrizetlenül is tényként közli. Például az iszlám szent könyve megemlít egy, a Tamás evangéliumából kölcsönvett történetet, amely arról szól, hogy a gyermek Jézus hogyan formált agyagból egy madarat, majd életre keltette azt (III.70, V.100-110). Az ilyen történetek a fantázia szüleményei, miközben a Korán nem szolgál önálló történelmi forrásul Jézussal kapcsolatban.

(alert)