Ki is volt az igazi Jézus? - futnak neki újra és újra a szenzációt kereső és a klasszikus négy evangéliumot nem olvasó, vagy azt “kevésnek” találó történészek, teológusok, laikusok vagy újabban olyan megmondó kedvű szerzők, mint Elter Tamás az Origo “Az elhallgatott Jézus” című írásában. Posztunkban cáfoljuk a cikk két lényegi állítását:

1. Az a kereszténység, amit ismerünk, csak később alakult ki, az ötödik században. Jézus élete is csak akkor nyerte el a “végleges formáját”, amikor a kereszténység konstantini fordulat után “központosult”.  
2. Az apokrifek csupán abban különböznek a négy evangéliumtól, hogy azokat később “egyházpolitikai” okokból nem kanonizálták. Ez szegényebbé és egyhangúbbá tette a kereszténységet.

 1. Volt-e bárkinek joga képviselni Jézust a korai kereszténységben? 

Elter a kereszténység első három évszázadát egy “színes és változatos” gnosztikus és szektás világnak írja le:

“Az ötödik századtól vált egységessé az a kép Jézus életéről és tanításáról, amelyet ma is ismerünk.”

vagy…

“A kanonizált, majd kizárólagossá tett evangéliumok alakították ki a Jézusról, tanításairól, szenvedéstörténetéről és feltámadásáról máig élő képet. A kereszténység korai időszakában, az 1. és 2. században ez a kép még sokkal árnyaltabb volt; más, az ismerttől eltérő történetek, példabeszédek és leírások is keringtek Jézusról. A korai keresztények Jézus személyéről is eltérően gondolkodtak”

Ezek az állítások nemcsak, hogy nyilvánvaló történelmi tévedések, de azon a sajnos közkeletű hülyeségen felfogáson alapulnak, hogy a ma ismert keresztény hit csak a konstantini egyházfordulattal és a kereszténység államvallássá történő kiemelésével “jött létre” és vált valódi tényezővé a Római Birodalomban.

 Bármilyen furcsán hangzik is, de a korai kereszténység központja a zsidó templom volt...

Valójában Jézus halála után alig 50 nappal már létezett a jeruzsálemi gyülekezet és ez egészen a város rómaik általi pusztulásáig (i.sz. 70) egyértelmű tekintéllyel bírt a gyorsan szaporodó gyülekezetek fölött. Még a Kis-Ázsiában, Görögországban és Rómában apostoli tekintéllyel bíró Pál is elfogadta ennek a központnak az elsőbbségét (Jakab, Jézus testvére, valamint János és Péter apostol voltak a jeruzsálemi gyülekezet vezetői):

És elismervén a nékem adatott kegyelmet, Jakab és Kéfás, meg János, kik oszlopokul tekintetnek, bajtársi jobbjukat nyújtsák nékem és Barnabásnak 

(Galata 2,9)

Kérdés, hogy mi történt a város pusztulása után, mi képezte a közös nevezőt a gyülekezetek között? A válasz: a négy evangélium és az apostolok levelei. Ezek - Elter sugalmazásával ellentétben - nem egyek voltak az állítólagosan elhallgatott és megsemmisített “280 keresztény irat” közül, hanem már az első században egyértelmű tekintéllyel bírtak és éppúgy a keresztény hit fundamentumát képezték mint ma. A kanonizáció nem erőszakolt semmit senkire, csak lepecsételte az akkorra már több évszázados hagyományt a hitelesnek mondott írásokról.

Két évszázad alatt a Római Birodalom legtávolabbi pontjaira is eljutottak Jeruzsálemből, jóval Konstantin előtt!

Az első század végén és a második század elején tevékenykedő egyházatyák írásaikban az újszövetségi írásokon kívül szinte csak elvétve hivatkoznak más forrásokra, mint elfogadott alapszövegekre.  

- írja Grüll Tibor ókortörténész és állítását tényekkel is alátámasztja az újszövetség születéséről szóló, egyébként minden érdeklődőnek ajánlott cikkében. (A szerzővel húsvétkor a VS.hu készített interjút.

A hivatkozások közül négyet emeltem ki: 

 Muratori kánon: 

“Az Újszövetséghez tartozó összesen 27 könyvről elsőként a 2. század végéről származó úgynevezett Muratori kánon tájékoztat bennünket. Ebben szerepel már Máté, Márk, Lukács, János evangéliuma és az Apostolok cselekedetei, Pál kilenc gyülekezetekhez, valamint négy, magánszemélyekhez írt levele, János két levele, Júdás levele, a Jelenések könyve, és két, azóta apokrifnek minősített szöveg: a Péter apokalipszise és a Hermász pásztora.”

 Ignatius antiokhiai püspök:  

“A 2. század közepén már egy Evangéliumról beszél, amelynek négy formája van.”

 Iraeneus, Lyon püspöke: 

“180 körül ugyanerről (evangélium) a következőt állítja: „Mint ahogy a világban, amelyben élünk, négy égtáj van, a szélrózsának négy iránya, úgy az is természetes, hogy az egyháznak, amely az egész földön elterjedt, négy oszlopa legyen, amelyet a Szent Szellem kapcsol össze. Ez a négy oszlop pedig nyilván a négy evangélium.”

 Órigenész: 

“A 2–3. században élt egyháztudós jelzi, hogy bizonyos könyvekkel kapcsolatban kifogás támadt az egyházban. A Zsidókhoz írott levéllel, Péter második, illetve János második és harmadik levelével kapcsolatban többen bizonyos ellenvetéseket fogalmaztak meg, ám az egyház többsége elfogadta ezek ihletettségét, s a 27 könyvet használta istentiszteletein.” 

Tehát Iraeneus, amikor kukázta a Júdás evangéliumát, nem önkényesen cselekedett, hanem megvizsgálta, hogy az abban lévő kijelentések összevethetőek-e az apostolok írásaival, akik már az első században lefektették a keresztény hit és teológia alapjait. Pontosan tudta, hogy Páltól Péterig mind ugyanezt a döntést hozták volna. Szóval meg lehet nyugodni, Júdás áruló volt, és az is marad.

 2. Miért érnének kevesebbet az apokrifek? 

Elter ezt írja az apokrifekről: 

“Ezzel a kifejezéssel illetik azokat a bibliai könyvekhez hasonló zsidó illetve keresztény iratokat, amelyeket - noha szerzőik ugyanolyan kinyilatkoztatásnak tekintettek Jézus életéről, mint amilyenek a kanonizált evangéliumok -, mégsem váltak a Biblia részévé.”

Ennél az önkényes definíciónál már csak az újszövetség meghatározása szörnyűbb:

“Az újszövetségi szentírás számtalan korai, bibliai tárgyú szöveg több évszázados válogatásának, szerkesztésének az eredménye.” 

Ezek után nyilván nem meglepő, hogy az újszövetségi és apokrif iratok összehasonlítása sem lesz túl tényszerű és hiteles. Az előbb már utaltunk rá, milyen komoly tekintély övezte a négy evangéliumot, már az első századtól kezdve. Az evangéliumokat se nem “szerkesztették” utólag, se nem “válogatták”. A megszületésük pillanatától fogva egyértelmű hitelességgel rendelkeztek. Több mint ötezer ókori (1.-5. század) újszövetség másolat egyértelműen mutatja, hogy ma ugyanazt a szöveget olvassuk, amit Máté, János, Lukács, Márk papiruszra vetett. 

János evangélium töredék i.sz. 120-ból

“A valaha létezett, ám számunkra ismeretlen eredeti kéziratokról született rengeteg másolat, majd az ezekről született másolatok, majd pedig az ezekről születettek egy nagy fa ágaihoz hasonlóan ágaztak el az eltérések révén, azonban a legtöbb esetben nyomon követhető, hogy melyik másolat melyikről készült, s így a fa több ezer gallya nagyobb ágakban, azok pedig még nagyobbakban találják meg közös eredetüket (szövegcsoportok, szövegcsaládok). Bár a fa törzsét, az eredeti első kéziratokat magukat nem látjuk, az ágak láthatóan e törzs felé tartanak, ahogy az időben visszafelé kutatjuk a szövegcsoportokat. Így a szövegkritika a verziók nagy részéről tisztázni tudja, mit lehet biztosan kizárni mint másolási hibát vagy szabadosságot. A tisztázatlan eltérések száma így viszonylag alacsony, és – mint említettem – nem érint lényeges hitbeli vagy cselekvésbeli kérdéseket.”

- így fogalmazza meg az evangéliumi szövegek hitelességét Ruff Tibor filozófus, teológus. 

A legkorábbi ismert evangélium töredéket alig 30 évvel az eredeti forrás keletkezése után írták. 120-ból való és pontosan ugyanaz szerepel benne, mint amit ma is olvashatunk a János evangélium 18. fejezetében. Ráadásul ez volt a legkésőbb keletkezett evangélium. Korábban írtunk egy kurrens felfedezésről, amely már az első századból, i.sz. 90-ből való és Márk evangélium töredékeket tartalmaz.

Ez a gondos megőrzés is mutatja, milyen nagy becsben tartották a korai keresztények ezeket az írásokat. Maga Elter is bevallja, hogy ez az apokrif irodalomról, ami nagyrészt évekkel az eredeti evangéliumok után íródtak, ez korántsem mondható el:

Az úgynevezett apokrifok számtalan különböző kéziratban maradtak fenn, ezért nehezen rekonstruálható az eredeti tartalmuk. 

Ennek oka, hogy ezeket ha olvasták is (nem minden apokrif tartalmaz téves állításokat, csak csupán nem tekintették kinyilatkoztatott igazságnak őket), nyilván nem fordítottak másolásukra és megőrzésükre olyan nagy hangsúlyt, mint a fentiek esetében. 

Kedves Elter, amikor sajnálkozva azt írod, hogy “noha szerzőik ugyanolyan kinyilatkoztatásnak tekintettek Jézus életéről, mint amilyenek a kanonizált evangéliumok” pontosan az apokrifek lényegére tapintasz rá. Csak a szerzője tekintette azt “inspirált” szövegnek, a kortársak és az utókor nem. Ezek beemelése a kánonba nem “gazdagabbá” tették volna a kereszténységet, hanem felvizezték, vagy hiteltelenné tették volna azt a különleges 27 könyvet, ami a Ószövetség mellett a keresztény hit alapját képezi. 

Az persze jogos kérdés, hogy ha ennyire egyértelmű, hogy ki volt Jézus és ennyire egyértelmű, kik voltak azok, akik hitelesen megörökítették az élettörténetét, miért van mégis ennyi szkepticizmus a négy evangélium körül. Összehasonlításképpen: a thermopülai csatát egyedül Hérodotosz leírásából ismerjük. A történettudomány meggyőzően bebizonyította, hogy az semmiképpen nem történhetett meg úgy, ahogyan Hérodotosz leírta. A csatát mégis mindmáig az ő elbeszélése szerint történelmi tényként tanítják az egész világon, még az egyetemeken is. Ruff Tibor szerint ez az ok kizárólag világnézeti természetű:

A Jézusról szóló evangéliumi beszámolók ugyanis csodákat, vagyis szokatlan, a történelemben példa nélkül álló tényeket bizonyítanak.

"... Miközben például a Jézus haláláról és feltámadásáról szóló négyszeres, ellentmondásmentes, közvetlen tanúságtételt kapunk, és ezekkel szemben egyetlen tanúságtétel vagy tárgyi bizonyíték sincs, e tények tagadói voltaképp semmi másra nem hivatkozhatnak, csak arra, hogy addig és azóta egyszer sem történt ilyen. Ezt azonban az Újszövetség is leszögezi: soha nem történt hasonló. Az esemény hangsúlyozott szokatlansága és egyedisége, vagy akár az általunk ismert természeti törvényekkel szembeni kivételessége azonban nem elegendő a szemtanúk állításának cáfolatához (mivel amennyiben létezik Isten, Ő az általa teremtett természeti törvények fölött áll, azokat felfüggesztheti). Ha tehát e cáfolatnak mégis teret ad valaki, azt csak valószínűségi alapon teheti”

Csak és kizárólag a jelek és csodák miatt nem hisznek a történészek az evangélium által leírt Jézusban

Hérodotoszt elfogadjuk, mert amit leírt, az még, ha nem is teljesen igaz, de egybevág az emberi tapasztalattal, Jézust történetét elutasítjuk, mert bár történetileg hitelesnek kéne elfogadnunk, de mivel sem előtte, sem utána nem történt hasonló, ezért mégsem “tűnik” hitelesnek. Az apokrifekhez pontosan ezért a feloldhatatlan ellentmondás miatt nyúlnak a történészek és keresik benne a választ a világtörténelem legnagyobb rejtélyére, ami kétségkívül csak hit alapján fogadható el. 

(forrás: Hetek)