Az amerikai-dél-koreai Suki Kim angolt tanított az észak-koreai vezető réteg gyermekeinek a Phenjani Műszaki Egyetemen. Újságíróként 2002 óta rendszeresen megfordult Észak-Koreában,  majd amikor tudomására jutott, hogy az észak-koreai elit gyermekei számára megnyíló magánegyetem oktatókat keres, jelentkezett az állásra. 2011-ben fél éven át tanított 19 éves fiatalembereket, akiket az ország kevésbé szerencsés állampolgáraihoz hasonlóan megfosztanak az önálló gondolkodástól és a véleménynyilvánítástól. Az Ünnepi Könyvhétre a HVG Kiadónál magyarul is megjelent az útibeszámolója, Nélküled mi sem vagyunk címmel. A bemutatóra az írónő is Budapestre érkezett, itt beszélgettünk az orwelli világban szerzett tapasztalatairól.

Mi volt a célja a könyv megírásval?

Soha senki nem látott bele az észak-koreaiak hétköznapjaiba. Szökevények beszámolói állnak csak rendelkezésünkre. Ha egy újságíró bejut valahogy, kizárólag kormányzati propagandával fogják megtömni a fejét, és így a rezsim szócsövévé válik. Az volt az utam célja, hogy valós információkat szerezzünk az országról. Terjednek már a Kim Dzsong Unról szóló viccek, amelyek az empátia hiányáról tanúskodnak, mert nem veszik észre azt a 25 millió embert, akik ennek a szörnyű rendszernek az elszenvedői. Szerintem minden pozitív változás előfeltétele, hogy tudjunk velük azonosulni, ehhez pedig szükség van arra, hogy megismerjük őket. Tehát az volt a célom, hogy ezt a megrázó történetet minél alaposabban elmeséljem, a pszichológiai hátterével együtt. Ráadásul én a jövőbeli vezető réteget alkotó diákokat oktattam, és számunkra kiemelten fontos, hogy megértsük az ő gondolkozásmódjukat.

Elképzelhetőnek tart egy rendszerváltást ilyen körülmények között?

Kívülről nézve azt gondolhatná az ember, hogy majd ők is megcsinálják a saját „arab tavaszukat”, de erre nem látok sok esélyt. Hova mennének egyáltalán? Engedély nélkül utazni se lehet. Reggel fél hattól este tízig be van osztva az idejük, és soha nincsenek egyedül. Hogyan lépnének kapcsolatba egymással internet nélkül? Véleményem szerint csak külső beavatkozás döntheti meg ezt a diktatúrát.

Miért pont Észak-Koreában alakulhatott ki ez az egyedülállóan elnyomó rezsim?

Nehéz kérdés. Ez egy vallásos tartalommal feltöltött brutális diktatúra, melynek az erejét a hadsereg adja. A Nagy Vezető kultusza sokat merít a tradicionális koreai vallásból, a konfucionizmusból, melynek a gerince az ősök tisztelete. A Nagy Vezető egy isten és szülő közötti átmenet, őt sokkal inkább tekintheted apának, mint a sajátodat.

Az Air Koryo például magazinokat oszt ki a járatain. Ha az ember magával visz egyet, amelyben benne van Kim Dzsongil fotója, és véletlenül ráül, akkor nagy bajba kerülhet, mert a fényképet az ábrázolt személlyel teszik egyenlővé. Ugyanez a helyzet Kim Ir Szen portréjával, melyet sok férfi hord a hajtókájába tűzött jelvényként. A vezetőiket istenként tisztelik, legalábbis hivatalosan. Meg kell győződni róla, hogy még véletlenül sem dobja ki, gyűri össze, tépi szét vagy rongálja meg a képmásukat senki. Rámutatni sem szabad a képmásaikra. Tiszteletlenségnek veszik, és büntetés jár érte.

Külföldiként hogyan viszonyultak Önhöz?

Az iskolát nyugati evangéliumi keresztények alapították, miután megegyeztek az észak-koreai rezsimmel, hogy ingyenes oktatást biztosítanak, de nem térítenek. Tehát elfogadták a külföldieket, engem pedig még jobban, mert legalább koreai vagyok.

Az Ön tapasztalatai szerint hogyan vélekednek ezek a diákok a külvilágról? Elhiszik az állami propagandát, vagy csak kényszer hatására fogadják el?

Mindkettő. Tulajdonképpen irreleváns, hogy elhiszik-e vagy sem. A rendszer, amelyben születtek és felnőnek, olyan, mint egy fundamentalista vallási közösség, akik számára nem megkérdőjelezhető például Isten léte, hiszen ez mindennek az alapja. Még ha lenne is bennük egy parányi kétség, nincs idejük ezen gondolkozni. Egyszer az volt órán a téma, hogy lehet-e szeretni az ellenséget. Megkérdeztem őket, hogy például mi lehetünk-e barátok? Azt válaszolták, hogy ez más, hiszen a tanáruk vagyok. Tehát gyakorlati szinten különválik a propaganda és a személyes érzelmek.

A forráskutatás-óra helyett – ami itt lehetetlen lett volna – azt kértem a hallgatóktól, hogy olvassanak el egy egyszerű, 1997-es esszét. Bill Clinton azt ecsetelte benne, mennyire fontos, hogy minden iskolában legyen internetkapcsolat. A szaktársak azért hagyták jóvá, mert kapcsolódott az egyetemi oktatásról szóló aktuális tankönyvi feladathoz. Reméltem, ez alapján rájönnek, mennyire elmaradott az országuk. Kaptak még négy közelmúltbeli cikket – a Princeton Review, a The New York Times, a Financial Times és a Harvard Magazine írásait –, amelyekben Mark Zuckerberget, a Facebookot és a Twittert is említették. A diákoknak egyikkel kapcsolatban sem voltak kérdéseik. Még az sem érdekelte őket, hogy Zuckerberg 100 millió dollárt kapott azért, amit a kollégiumi szobájában megálmodott. Lehet, hogy azt hitték, minden cikk csak hazugság. Esetleg a kapitalista mentalitás taszította őket.

Volt lehetősége érintkezni az átlagemberekkel?

Semennyire sem, nem mozoghattam szabadon. Vasárnaponként elvitték az oktatókat buszos túrákra, de bármit is látogattunk meg, a Kedves Vezetőé volt a főszerep. A buszokon felügyelőkkel utaztunk, a helyiek közelébe sem engedtek minket. Azt viszont a buszból is meg tudtam állapítani, hogy csontsoványak voltak.

Mekkora különbség van egy átlagos észak-koreai, és az ön diákjai életminősége között?

A menekültek jellemzően alsóbb társadalmi rétegekből származnak, főleg a kínai határhoz közeli területekről, mert ott könnyebb megszökni. Az ő beszámolóik szerint az elit, pyongyangi rétegek jól élnek, én viszont nem ezt tapasztaltam. Észak-Koreában van két híres hegy, gyerekkoromban folyton ezekről hallottam. A diákjaim mindent tudtak róluk, de sosem jártak ott, pedig az egyik csak másfél órányira volt a kampusztól. Abban nyilvánul meg a megkülönböztetett státuszuk, hogy ők nem alultápláltak, és kicsit több tulajdonuk is lehet. Viszont soha semmit nem csinálhattak egyedül, és ezért olyanok voltak, mint a nyolcévesek. Talán megnézhetnek pár hollywoodi filmet életük során, de vajon ezek meg fogják őket változtatni?

Olvass bele a könyvbe, itt. 

A könyvről itt és itt olvashatsz még.

És egy friss jelentés arról, hogyan működik a modern rabszolgatartás: Észak-koreai disszidensek szerint az észak-koreai kormányzat úgy dolgoztat észak-koreaiakat a katari focivébé előkészületi építkezésein, hogy aztán munkások 3 éves munkájáért járó pénz 90 százalékát elteszi magának. Bővebben itt.

A HVG Könyvek sorozatban a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelent meg Loretta Napoleoni könyve az ISIS terrorállam történetéről: az írónővel készített interjúnkat itt olvashatod.