Alig egy évvel a Magyarországon is nagy visszhangot kiváltó Megvásárolt újságírók című médiakritikai könyve után újra forró témához nyúlt Udo Ulfkotte német tényfeltáró újságíró, aki 17 éven keresztül volt a nagy hírű Frankfurter Allgemeine Zeitung haditudósítója és szerkesztő-riportere. Ulfkotte annak járt utána, hogy kik és mekkora hasznot húznak a milliószámra Európába érkező észak-afrikai, közel-keleti és közép-ázsiai menekültből. A könyv az áprilisi Budapesti Nemzetközi Könyvvásárra magyarul is megjelent.

Bármilyen meglepő, a 80 milliós Németországban több mint hárommillióan dolgoznak a bevándorlókért, háromszor annyian, mint az autóiparban, a BMW-től az Opelen át a Volkswagenig együttvéve. A menekültipar 2016-ra Németországban évente 42 milliárd eurós (13 billió forint) üzletté vált. Udo Ulfkotte utánajárt annak, milyen terheket jelent Európa legerősebb gazdasága számára a Willkommenskultur, az Angela Merkel által meghirdetett nyitott kapuk politikája. Ulfkotte könyvében azt állítja, hogy a bevándorlóimport fenntartása és növelése sokak érdeke, miközben hatalmas károkat okoz az európai adófizetőknek, akik egyre kevésbé érzik otthon magukat saját országukban. Róluk, a nyertesekről és a vesztesekről szól A menekültipar.

A nyertesekről: a nagyvállalatokról, amelyek milliárdos hasznot zsebelnek be a menekültek ellátására szolgáló állami megrendelésekből. A gyógyszeripari óriáscégekről, amelyek számára hatalmas új piacot jelent az elhanyagolt egészségi állapotú és Európában ismeretlen, egzotikus betegségektől szenvedő bevándorlók sokasága. (A számlát természetesen az adófizetők állják.) A politikusokról, akik jól jövedelmező mellékállásokat töltenek be a menekültipart kiszolgáló szervezetek igazgatótanácsaiban. A több mint 100 tagú brémai menekült nagycsaládról, amelynek tagjai évente 5,1 millió euró szociális segélyben részesülnek és az újságírókról, akik a menekültipar érdekeinek megfelelően hangolják riportjaikkal a közvéleményt.

És a vesztesekről: Az idősotthonokból kitett német nyugdíjasokról, akiket utcára tettek, mert szükség volt a szobáikra a menekültek elhelyezéséhez. Az utcán, közparkokban és fürdőkben szexuális zaklatást vagy erőszakot elszenvedő gyerekekről, fiatalokról és felnőttekről. A kiskereskedőkről, akik már nem is jelentik a menekültek által elkövetett sorozatos bolti lopásokat, mert tudják, hogy a rendőrség egyetlen elkövetőt sem vesz őrizetbe.

Következzen egy részlet A menekültipar című könyvből.

Kik használják a migrációs fegyvert?

A világon sehol nem növekszik olyan gyorsan a milliomosok száma, mint Afrikában. Évek óta kétszer akkora ütemben, mint a világ többi részén – és mindenekelőtt olyan országokban, amelyekből emberek menekülnek hozzánk, és pénzügyi segítséget várnak tőlünk. Nigériában a szupergazdagok száma 2000 óta 35 százalékkal emelkedett, ma legalább 15 400 milliomos él itt – amibe beletartoznak a multimilliárdosok is (2015. júliusi állapot). Aliko Dangote a maga 21,6 milliárd dollárjával (mintegy 19,4 milliárd euró) jelenleg a leggazdagabb afrikai. Dangote, aki elkötelezett muszlimhívő, a davosi Világgazdasági Fórumon nemrég nagy feltűnést keltett kijelentésével, hogy Afrikában meg kellene szüntetni a fejlesztési segélyeket. Ezeknek ugyanis semmi hasznuk. A milliárdos Dangote mindenesetre nem fektet a segélyiparba.

Az ugyancsak koldusszegény Etiópiában is 250 százalékkal több milliomos és milliárdos van, mint 15 éve – jelenleg összesen 2800. Az etióp iparmágnás, Sejk Mohammed Ali Al Amoudi több afrikai aranybánya és az Addisz-Abebában található ötcsillagos Sheraton Addis Hotel tulajdonosa, egyedül több mint 10 milliárd euró vagyonnal rendelkezik. A Sheraton Addiszban, amely Afrika legelőkelőbb hotelének számít, a büféasztalok csaknem leszakadnak a válogatott ínyencségek súlyától, miközben néhány száz méter távolságra, a falakon túl gyerekek halnak éhen. Saját szememmel láttam ezt a helyszínen. Lehet, hogy külföldiek – főként az európaiak – törődnek az itt éhezőkkel, az etióp milliárdosok azonban biztosan nem.

Az észak-afrikai Algériában is 4700 szupergazdag él. A szomszédos Marokkóban, ahol az ifjú király, VI. Mohammed is mintegy 1,9 milliárd eurós magánvagyont halmozott fel, 4800. Több mint 2300 multimilliárdos engedheti meg magának a legnagyobb luxust Elefáncsontparton, 2600 Botswanában és 2700 Ghánában.
Tény, hogy Afrikában robbanásszerűen nő a milliomosok és milliárdosok száma. Angolában például a 2000-es évhez képest a növekedés szinte hihetetlen: 482 százalék. Az afrikai kontinens jólétben élő elitje azonban inkább másokra hagyja azok gondjait, akikre a sors szegénységet mért. Végtére is német nyelvterületen nem is egy olyan szervezet van, akik ezt szívesen átvállalják. A szupergazdag afrikaiak meg örülnek, amikor a segély- és menekültszervezetek a tévében és a magazinokban megjelentetett, szegény gyerekeket ábrázoló, szívszorító képek segítségével a legszegényebb német nyugdíjas zsebéből is kihúznak pár eurót. Mert mindaddig, amíg ez működik, ők probléma nélkül élvezhetik gazdagságukat. Amit gátlástalanul növelnek is. A mi vezető médiumaink azonban mindezt nem akarják bevallani.

A Münchenben élő Peter Heller Süßes Gift (Édes Méreg) címmel dokumentumfilmet forgatott a fejlesztési segélyekről. A filmben olyanok szólalnak meg, akik Afrika szűkölködőivel foglalkoznak. „Alapelvünk a következő: miért adjunk valakinek biciklit, ha Mercedest is adhatunk neki?” – magyarázza a norvég állami fejlesztési segélyszervezet egyik munkatársa a dokumentumfilmben. Egy német agrárszakember pedig büszkén tájékoztat minket arról, hogy „az önsegélyezés elősegítése csak elmélet – senki sem teszi szívesen fölöslegessé saját magát.” A külföldieket segítőknek ez az egy munkahelyük van – és ezt senki sem kívánja megkérdőjelezni a segélyiparban. Ez szintén örömet okoz az afrikai milliárdosok számára, akik háborúkat és polgárháborút szítanak a kontinensen, mert abból tudják a legnagyobb profitot elérni. Tudják, hogy a háttérben miként lehet ebből jó üzletet csinálni, miközben az áldozatokat inkább ráhagyják az európai jótét lelkekre.

Ugyanezt a képet találjuk a Közel-Keleten és Közép-Ázsiában is. A milliárdosok száma ugrásszerűen növekszik, ám a menekülteket és a szükségeket szívesebben hagyják az európaiakra, valamint a többi „jóléti államra”, amelyek nemcsak a gazdasági és pénzügyi válság miatt állnak a csőd szélén. A közel-keleti gazdagok szívesen fizetnek 28 ezer eurót minden egyes repülőút során, hogy a Rolls-Royce-ukat, vagy a Ferrarijukat Dubaiból Londonba utaztassák, hogy a közel-keleti rendszámaikkal a hétvégén a Mayfairen páváskodjanak néhány mérföldet. A kuvaitiak egy Londonba tett rövid kiruccanás alatt minden egyes hitelkártya-használatkor átlag 1885 eurót adnak ki. Odahaza, az ajtajuk előtt otthontalanná váló szír vagy iraki menekültek a legkevésbé sem érdeklik őket. Erre nyilván ott van Németország, a menekültszálló.

Csak a Közel-Keleten ma 460 ezer szupergazdag él, a világ összes szupergazdagjának 48 (!) százaléka. És ez alatt nemcsak a média által oly szívesen elénk tárt szaúdiakat és az Emírségekben élőket értem, hanem például törököket, akiket a német vezető médiumok előszeretettel „szociálisan hátrányos helyzetűként” és „szegényként” mutatnak be. Tény azonban, hogy ma csak Törökországban 100 ezer milliomos él, és közülük egyre többen emelkednek fel milliárdossá. Pezsgő, Gucci táskák, arany hitelkártyák – ezek Törökország számunkra eddig ismeretlen oldalát mutatják. A New York-i Forbes magazin nemrég listát közölt több tucat török milliárdos nevével – egy londoni gazdasági lap pedig azon háborgott, hogy közülük egyetlen egy sem támogat olyan muszlim országokból érkező menekülteket, mint Szíria vagy Irak. Ők is csendben félrenéznek, és odahaza,

Törökországban inkább a nemzetközi segélyszervezetekre bízzák a segítséget, holott ide érkezik a legtöbb menekült Szíriából és Irakból. Persze segíthet Németország is, a menekültszálló. Tény, hogy Törökország támogatja a célzott tömeges bevándorlást Európába. A céljuk Európa destabilizálása és iszlamizációja.
Ugyanezt a játékot játsszák az öbölállamok is, akik a közel-keleti menekültekkel saját geopolitikai sakkjátszmájukat folytatják. Wolfram Weimer a Handelsblattban közölt erről egy cikket a következő címmel: „A világ magára hagyja Németországot a menekültekkel”, amelyben a következőket írja: „Pontosan a háború sújtotta övezet közvetlen szomszédainak, Szaúd-Arábiának és a szupergazdag öbölállamoknak lenne erkölcsi kötelessége, hogy erőteljesebben támogassák a régió igen keserves helyzetben levő menekültjeit. De ezt a feladatot sajnos nem teljesítik. (…) Teljesen nyilvánvaló, hogy inkább végignézik, ahogy a védelmet keresők Európába menekülnek, ahelyett, hogy a szomszédból, ugyanabból a kultúrkörből kapnának segítséget.” Az Aargauer Zeitung is felfedezte a háttérben ezt a szándékot, amikor arról írt, hogy „az olajállamok nem akarnak menekülteket befogadni, mert félnek az instabilitástól.” (Részlet A menekültipar című könyvből.)