“Angliának két könyve van: a Biblia és Shakespeare. Anglia alkotta Shakespeare-t, de a Biblia teremtette Angliát” – írta a 400 évvel ezelőtt elhunyt drámaíróról Victor Hugo. Mint életének más fontos vonatkozásairól, úgy Shakespeare hitéről is csak – sokszor egymásnak ellentmondó – feltételezések vannak. A drámaíró a Wikipédia tavalyi szavazásán a világtörténelem harmadik legfontosabb személyisége lett, Jézus és Napóleon után.

Shakespeare I. Erzsébet uralma idején született, aki betiltotta a katolicizmust, így hivatalosan csak az anglikán egyház tagja lehetett. Ennek ellenére többen azt feltételezik, hogy szülei rejtett katolikusok lehettek, és ez Shakespeare világnézetét is befolyásolta.

Darabjaiból nyilvánvaló, hogy járatos volt a Bibliában: a tudósok mintegy 1200 bibliai hivatkozást számoltak össze műveiben, amelyek az Ó- és az Újszövetség összesen 42 könyvéből származnak. A gyakori hivatkozások és időbeli egybeesés miatt még azt is felvetették, hogy Shakespeare egyike lehetett a King James bibliafordítás alkotóinak. (A leghíresebb angol nyelvű fordítás 1611-ben jelent meg és a korabeli Anglia legkiválóbb tudósai készítették, majd a névadó I. Jakab király hagyta végül jóvá.) Erre azonban nincs bizonyíték, és Shakespeare műveiben nem is a King James, hanem a korábbi népszerű protestáns Genfi Biblia köszön vissza. Így inkább azt mondhatjuk, hogy a bibliafordítók – köztük William Tyndale – nélkül nem lenne Shakespeare, vagy legalábbis nem az, akinek ma ismerjük.

Több dolgok

A szerző tisztában volt azzal, hogy “több dolgok vannak földön és égen”, mintsem azt felfoghatnánk, és ismerte az ember teremtése előtti ősi vétket: “A nagyravágyást dobd el, intelek, E bűnben buktak el az angyalok, S az ember mit nyerhessen általa?” Tudta, hogy: “A mennyben olyan bíró ül, Akit király nem rontott meg soha”.

A Globe színház ma Londonban

Ugyanakkor nem lenne reális a szereplők által használt bibliai hivatkozásokból Shakespeare személyes hitére vagy világnézetére következtetni, mert akkor felmerül a kérdés, hogy mi a helyzet a pogány mitológiából vett hivatkozásokkal, amelyek színműveiben még számosabbak. Hiszen ugyanaz a Shakespeare, aki egyik szereplője (Cassius) szájába adva kritikus korának általánosan elterjedt asztrológiai felfogásával szemben (“Sorsának ember néha mestere. Nem csillagainkban, Brutus a hiba, hanem magunkban, kik megbókolunk”), egy másik karakterével mintha ennek ellentétét fogalmazná meg (“Mint vásott gyermekeknek a legyek, csak annyi vagyunk mi az isteneknek: Játékból ölnek bennünket" – mondja a Lear királyban Gloucester grófja).

Shakespeare személyes hitéről talán legtöbbet végrendelete bevezetője árulhat el, amit alig egy hónappal halála előtt írt (bár vannak, akik szerint ügyvédje által készített formaszöveg csupán). Ez mindenesetre így szól: “Isten nevében, Ámen. Én, a Warwickshire járásbeli Stratford upon Avon-beli William Shakespeare teljes egészségben és ép tudattal – Istené legyen ezért a dicsőség – a következő módon és formában rendelkezem végakaratomról. Mindenekelőtt lelkemet Istennek, a Teremtőmnek kezébe helyezem, remélve és biztos hittel abban, hogy egyedül Jézus Krisztus, a Megváltóm érdemei miatt válhat az az örökkévaló élet részesévé. Testemet pedig átadom a földnek, amelyből vétetett.”

A világ ékessége, az ember

Vitán felül áll azonban, hogy a világirodalomban szinte senki nem értett úgy a beszéd általi jellemábrázoláshoz, mint Shakespeare. Számára az emberek voltak a legfontosabbak, de nem mint független lények, mint Szophoklésznél (…az embernél nincs csodálatosabb), hanem mint rendkívüli teremtmények:

S mily remekmű az ember! Mily nemes értelme! Mily határtalanok tehetségei! Alakja, mozdulata mily kifejező és bámulatos! Működése mily hasonló angyalhoz! A világ ékessége!

– mondja Hamlet, akinek szavai a keresztény humanizmus mottójaként a 8. zsoltárra rímelnek: “Micsoda az ember, hogy megemlékezel róla? És az embernek fia, hogy gondod van reá?” Másutt így szól, szintén Hamlet: “Mi az ember, ha drága idején vett fő java, Alvás, evés csak? Nem több, mint barom.” Ezzel Jézus is egyetértett volna, hiszen szerinte is “Az élet több, hogynem az eledel, és a test, hogynem az öltözet.”

Shakespeare a pszichológia korát jóval megelőzően tudta, hogy lelkiismeret hangját az ember hajlamos elfojtani: “Nem halljuk szívesen a bűnt, Amelyet elkövetünk szívesen” (Pericles), fizikát és filozófiát képes volt egy mondatba összefoglalni: “Mint kavicsos strand felé a hullám, úgy futnak a halálba perceink” (LX. szonett). Amit Salamon a példabeszédben ír: “A megromlás előtt kevélység jár, és az eset előtt felfuvalkodottság”, Shakespeare-nél így szól: “Csapás előtt mindig vidám az ember, De a szerencsét gond előzi meg” (IV. Henrik). Vagy egy másik párhuzam, szintén Salamonnal: “Jobb a paréjnak étele, ahol szeretet van, mint a hízlalt ökör, ahol van gyűlölség.” Avagy:

Megesküszöm, jobb koldusnak születni, S szeretteink között békében élni, Mint csillogó gondok közt, híresen, Vonszolni arany bánatot. (VIII. Henrik)

A III. Richárd egysorosa (“Jaj az országnak, melynek feje gyermek”) szinte szó szerint ismétli a Prédikátort: “Jaj néked ország, kinek a te királyod gyermek”.

A sort hosszan lehetne folytatni, az életmű oly bőséges és változatos, hogy ki-ki megtalálja a neki kedves vagy emlékezetes idézeteket. Mert ahogy Victor Hugo írja: “Shakespeare-nél a madarak énekelnek, a bokrok zöldbe öltöznek, a szívek szeretnek, a lelkek szenvednek, a felhők vándorolnak, van forróság és van hideg, az idő múlik, az erdők és a rengeteg beszél, a hatalmas örök álmok ott lebegnek minden felett. Könny és vér, a sokszínű valóság minden formája, tettek és eszmék, ember és emberiség, az élő és az élet, magány és városi tömeg, vallások, gyémántok és gyöngyök, trágyadombok és csontkamrák, az emberi sors apálya és dagálya, az érkezők és a távozók léptei – mind, mind ott van Shakespeare-nél”.