Bűntudatkeltés és pszichológiai hadviselés zajlik Európa iszlamizációjáért. A dzsihád létezéséért egyáltalán nem, jelenkori sikerességéért pedig egyetlen okból felelős a nyugati világ: azért, mert hagyja magát – írja Somodi Zoltán, a Politikai Iszlám Tanulmányok Központja (CSPI) kutatója.

Inkább az imperializmus szót fogom használni, mivel ez a gyarmatosítók mellett magába foglalja azokat is, akik nem elsősorban gazdasági előnyök miatt gyarmatosítottak, hanem szárazföldi-bürokratikus birodalmakat hoztak létre.

Abból indulunk ki, hogy az imperializmus rossz, és nem megyünk el abba az irányba, mint a Monty Python a Brian életében, az emlékezetes „Mit adtak nekünk a rómaiak?” jelenetben. Ha az imperializmus rossz, akkor minél tovább tartott, annál rosszabb, és figyelembe vehetjük azt is, hogy a hódítás mennyi kárt okozott kulturálisan, demográfiailag és gazdaságilag.

A modern kori gyarmatosítás a nagy földrajzi felfedezésekkel kezdődött a XV–XVI. század fordulóján. Az első gyarmatok az amerikai kontinensen jöttek létre, és itt irtózatos pusztítást hoztak a támadók: valamikori nagy birodalmak hírmondó nélkül tűntek el. Ezek a területek jó háromszáz évig voltak gyarmati sorban, India pedig különböző mértékű nyugati gyarmatosításnak volt kitéve 1502-től 1947-ig. Ezek szerint a legmérgesebbek a nyugati világra most az indiaiak és az amerikai kontinens őslakosai.

Azonban nem azt tapasztaljuk, hogy a navajók vagy a brazil favelák őslakosai szállnának bele repülővel a WTC-be, vagy mészárolnák a spanyolokat, portugálokat európai fővárosaikban.

Ugyanígy nem haragos hinduk és szikhek milliói özönlenek Európába. Megemlíthetjük Hongkongot és Szingapúrt is (körülbelül 120-150 év brit gyarmatosítás). Szingapúrban sem ásványkincsek, sem ivóvíz, sem termőföld nem található (ajánlom ezt a túlnépesedett sivatag szomjazó lakóinak figyelmébe!), mégse dühös szingapúriak fejeznek le Londonban brit katonákat bozótvágó késsel, sőt, aki igazán komoly tudást akar, az Szingapúrban jár egyetemre.

Mások éppúgy a dzsihád célpontjainak listáján vannak, mint Nagy-Britannia vagy Franciaország, azonban gyarmatosító múlt miatti bűntudat nehezen kelthető bennük. Idetartozik az egykori gyarmat India, Nigéria, Kenya és Szudán. Itt persze nem kerülhet elő a gyarmatosításkártya, sem a rabszolgatartás, hiszen éppen a feketék szenvedték el a rabszolgasorsot, csak azt nem szokás megemlíteni, hogy a fehérek általi rabszolgatartás az amerikai gyarmatokon messze elmaradt attól – mind időben, mind lélekszámban –, amit a muszlim rabszolgavadászoktól kellett elszenvedniük.

A muszlim rabszolga-kereskedelem az iszlám dzsiháddal egy időben kezdődött, és egyes területeken – Mauritániában és Szudánban – a mai napig létezik, az atlanti rabszolga-kereskedelem a XV. század végétől tartott a XIX. század közepéig. Tehát a muszlim rabszol­gavadászat jó ezer évvel lekörözi a fehér ember embertelenségét. Az atlanti rabszolga-kereskedelem áldozatainak számát mintegy 12-16 millióra becsülik, a muszlimét csaknem 30 millióra, vagy akár még sokkal többre is, mivel igazán megbecsülni csak azok számát lehet, akik célba is értek.

Míg az atlanti rabszolga-kereskedelemben 10 százalék körüli volt az út közbeni veszteség, addig a muszlimok esetében mintegy 80 százalék. Ebben nagy szerepet játszott a kasztrálás gyakorlata is, amelynek során az áldozatok legalább 60 százaléka életét vesztette.

A muszlimok nemcsak Afrikából hurcoltak el rabszolgákat, hanem Európából is, főleg a Mediterráneumból, a Balkánról, de Magyarországról is.

Arról sem esik szó, hogy a világtörténelemben minden civilizáció gyakorolta a rabszolgaságot, de csak egyetlenegy, a nyugati szüntette azt meg önként, súlyos testvérháborúkat vállalva miatta (lásd az amerikai polgárháborút).

Harmadsorban vegyük azokat a területeket, ahol a nyugati imperializmus akkora károkat okozott, hogy annak most jogosan issza meg Európa a levét. A legnagyobb káosz a Közel-Keleten van, azon belül is főleg Szíriában és Irakban.

Azt is szokták mondani, hogy a közel-keleti népek identitását frusztrálják a nagyhatalmak által önkényesen meghúzott államhatárok. Ha van a világon olyan nép, amelynek a nemzeti identitását súlyosan sértik a nagyhatalmak által önkényesen húzott határok, akkor az a magyar. Mégsem magyar kamionsofőr hajt végig a nizzai parti sétányon, hanem arab, pedig sok magyar szidja a franciákat egy pofa sör mellett a határok miatt.

Lássuk most a Közel-Kelet gyarmatosítását! Az Oszmán Birodalom fennhatósága alatt eltöltött öt évszázad után (amely imperialista időszakot az imperializmust hibáztatók szemrebbenés nélkül figyelmen kívül hagyják), Szíria francia mandátumterület lett – és nem is igazi gyarmat –, Irak pedig brit. Szíria 24 évig szenvedte el ezt a sorsot, Irak pedig tragikusan hosszú 11 esztendőt töltött a brit iga ólomsúlya alatt.

Észak-Afrika egy része mintegy 120 évig volt gyarmati sorban (300 évnyi oszmán uralom, kalózkodás és fehérellenes rabszolgavadászat után), az itt okozott kár azonban mégsem mérhető más alávetett területek pusztulásához, mint például a körülbelül ugyanennyi időt felölelő török hódoltsághoz, amely

a magyar lakosságot négymillióról másfél millióra redukálta, és Európa legtermékenyebb földjeit kopár pusztasággá változtatta.

(A Szulejmán szultán okozta pusztításról korábbi cikkünkben írtunk.)

Ha most megfelelő empátiával szemlélem a levantei nyugati imperializmus történelmét, akkor egy könnycsepp már majdnem össze is gyűlne a szemem sarkában, de ekkor eszembe jut Szaúd-Arábia és Irán, a két leginkább Nyugat-ellenes, a dzsihádot és az iszlamizációt legjobban támogató iszlám állam.

Ez a két ország olyan szerencsés volt, hogy soha, egyetlen percig sem voltak nyugati civilizációjú országok gyarmatai – ellenben Arábia négyszáz évig állt oszmán elnyomás alatt, Irán pedig élet-halál harcot vívott a törökökkel egész középkori-újkori történelme során. Ezek a konfliktusok persze nem szentesíthetnek semmiféle igazságos bosszúvágyat.

Milyen következtetéseket lehet mindebből levonni? Egyrészt a Nyugat gyarmatosító múltja nem okolható a feléje az iszlám világból irányuló harag és gyűlölet miatt. Ha az imperializmus lenne a kiváltó ok, akkor egészen más emberek támadnának egészen más célpontokat.

Az igazi ok a doktrína (a Korán és a szunna) által szentesített és megkövetelt dzsihád, az iszlám hit terjesztésére irányuló törekvés, melyhez hozzátartozik a fegyveres erőszak is.

A brit, a francia, kenyai, nigériai, indiai káfir mind egyformán gyűlöletes célpontok, és a magát mindig az elnyomott mártír szerepébe pozicionáló iszlám mindig megtalálja a magyarázatot elpusztításuk szükségességére.

Másrészt az imperializmus mindig csak a nyugati keresztény (káfir) fehér ember vonatkozásában jelenik meg negatív jelentéssel, egyébként vagy említésre sem kerül, vagy egyenesen pozitív felhanggal említik meg, mint például az arcpirítóan provokatív „kordobai aranykor” mítoszát, amely nyolcszáz évre kivonta a forgalomból a nyugati civilizáció egyik legfontosabb elemét, az Ibériai-félszigetet, iszonyú kulturális és demográfiai csapást okozva. (Lásd erről Oriana Fallaci könyveit.)

A dzsihád létezéséért tehát egyáltalán nem, jelenkori sikerességéért pedig egyetlen okból felelős a nyugati világ: azért, mert hagyja magát.

(A szerző a Politikai Iszlám Tanulmányok Központja kutatója, hadműveleti főtiszt és tanácsadó, forrás: MI)