Korábbi posztunkban a történelem híres alakjainak mondásait gyűjtöttük össze Jézusról. A válogatásban szerepelt egy idézet Bonaparte Napóleontól, aki Szent Ilona szigetén hasonlította össze a nagy hadvezérek, birodalomalapítók – beleértve önmagát is – művét Jézus földi tevékenységének eredményeivel. Sokan kérdezték az idézet forrását, amely egy jóval hosszabb szövegrészből származik.

Napóleon 200 éve, 1815. október végén érkezett az Atlanti-óceán déli részén fekvő szigetre, ahol élete utolsó hat évét töltötte. Itt születtek emlékiratai, amelyben részletesen – és megrázó realitással – értékeli rendkívüli pályafutásának főbb állomásait. A szöveget többször filozofikus elmélkedések gazdagítják, egy ilyen alkalommal beszélt a császár arról, mit gondol Jézusról, az evangéliumokról és a kereszténység hatásáról. Az alábbi szöveg forrása itt található, a beszélgetés rövidített változatban John S. C. Abbott 1855-ben megjelent Napóleon élete című művében is szerepel (I. kötet, 246. o.).

Egyik nap Napóleon Krisztus isteni mivoltáról beszélgetett Bertrand tábornokkal, aki a következőket mondta neki: „Nem tudom felfogni, uram, hogy egy olyan nagy ember, mint ön, hogyan hihet abban, hogy egy Felsőbb Létező emberi formát öltött: testtel, arccal, szájjal, szemekkel. Gondoljon akármit Jézussal kapcsolatban – hogy ő a legmagasabb intelligencia, a legtisztább szív, a legnagyobb törvényhozó, és minden bizonnyal a valaha létezett legegyedülállóbb lény: ezt elismerem. Mégis, egy egyszerű ember volt, aki ugyanúgy tanította a tanítványait, az áltatott hiszékeny embereket, ahogyan azt Orpheus, Konfuciusz vagy Brahma tette. Jézus okot adott arra, hogy imádják, mert az elődei, Isis és Osiris, Jupiter és Juno is büszkén tették magukat az imádat tárgyává. Jézus felsőbbsége saját kora felett hasonlított a mítoszok isteneinek és héroszainak a felsőbb voltára. Még ha Jézus tömegeket is érintett meg, még ha forradalmat is hozott létre a világban, ebben csak a géniusz erejét látom, a kimagasló szellemet, amely leigázta a világot, ahogyan annyi hódító is tette – Nagy Sándor, Ceasar, ön is és Mohamed – fegyverrel.”

Napóleon válaszolt:

„Ismerem az embereket, és azt mondom, hogy Jézus nem ember. Felszínes gondolkodás hasonlóságot látni Krisztus, valamint a birodalomalapítók és más vallások alapítói között. Ilyen hasonlóság nem létezik.

A kereszténység és akármely más vallás végtelen távolságra van egymástól.

Minden más vallás alapítójáról elmondható, hogy nem isten, nem tagja a Szentháromságnak. A hazugság misszionáriusai ők, akik ugyanabból az agyagból formáltattak, mint a többi halandó. Ugyanazok a vágyak fűtik és bűnök kísértik, amelyek nem teszik különbekké őket. A templomaik és papjaik hirdetik az eredetüket. Ily módon a lelkiismeret tiszta ítéletével kell bárkinek is megvizsgálnia a pogány isteneket és templomokat.

Görögország bölcsei soha nem fogadták el igazságként a pogányságot, sem Szókratész, sem Pitagorasz, Platón, Anaxagorász, sem Periklész. Másfelől azonban a legkiemelkedőbb gondolkodóknak – a kereszténység megjelenése után – volt hitük, élő hitük, valóságos gyakorlati hitük az evangélium titokzatosságában, tanításában. Nemcsak az igehirdető Bossuet-nek és Fenelonnak, hanem Newtonnak, Leibniznek és Pascalnak, Corneille-nek és Racine-nak, Charlemagne-nak és XIV. Lajos királynak is.

A pogány vallások emberi szülemények. Csak saját ostobaságunkról árulkodnak. Mi többet tudnak ezek az istenek más halandóknál, amelyre oly büszkék? Mi többet tudnak a nagy görög vagy római törvényhozók: Numa, Lükorgosz; az indiai vagy memphiszi papok; Konfuciusz vagy Mohamed? – bizonyára semmit. A halandók között ők tökéletes káoszt teremtettek. Egyikük se mondott semmi újat sem a sorsunkra, lelkünkre, sem Isten lényegére, sem a teremtésre vonatkozóan. Ha valaki belép egy pogány szentélybe: akkor a tökéletes káoszba érkezik, ellentmondások ezreibe ütközik, istenek viszályaival, mozgásra, cselekvésre képtelen szobrokkal, az egység felosztásával és változtatásával, rothadó fával, bálvánnyal és egy pappal találkozik… Ezek mind Istent dicsőítik, vagy megszégyenítik Őt? Össze lehet-e ezeket a vallásokat és isteneket a kereszténységgel hasonlítani?

Ami engem illet, azt mondom, hogy nem. Beidézem az egész Olümposzt a bírói székem elé. Megítélem az isteneket, de messze vagyok attól, hogy leboruljak hiábavaló képmásuk előtt. Az istenekben, India, Kína, Róma és Athén törvényhozóiban nincs semmi, amely lenyűgözne engem. Nem arról van szó, hogy igazságtalan vagyok velük szemben. Nem. Becsülöm őket, mert tisztában vagyok értékeikkel. Tagadhatatlan, hogy azok a hősök, akik oly erősen élnek az emlékezetben mint a rend és hatalom, erő és szépség megtestesítői, nem hétköznapi emberek voltak.

Napóleon fogságának helyszíne Szent Ilona-szigetén 

Lükorgoszban, Numában és Mohamedben csak a törvényhozót látom, államfők voltak. A legjobb megoldás után kutattak, hogy választ találjanak a társadalmak nagy problémáira, de ebben nem látom semmi jelét annak, amely az istenséget kinyilatkoztatná. Ők maguk sem emelkedtek az elbizakodottság ilyen magas fokára. Ami engem illet, ezeket az isteneket és ezeket a nagy embereket olyan lényeknek tekintem, mint amilyen én magam vagyok. Maguk idejében kiemelkedő teljesítményt nyújtottak, ahogy én is. Semmi nem teszi őket istenivé. Pont ellenkezőleg, számos hasonlóság van közöttük és közöttem – gyarlóságok, gyengeségek, hibák, amik őket hozzám és az emberiséghez kötik.

De ez Krisztusról nem mondható el. Vele kapcsolatban minden ámulatba ejt. Szelleme lenyűgöz, akarata teljesen megrendít.

A világon senki nem hasonlítható hozzá. Ő valóban önmagában is birtokolja a létezést.

Gondolatai, nézetei, kinyilatkoztatott igazságai, meggyőzőereje sem ember által létrehozottak, sem a természetben fellelhető dolgokkal nem magyarázhatók.

Minél többet gondolkodom az evangéliumon, annál biztosabb vagyok abban, hogy nincs semmi bennük, ami ne haladná meg az események rendjét és ne múlná felül az emberi elme korlátait.

Egy mély eredetiség van bennük, ami az ismeretlenség homályából igéket és szentenciákat tár fel. Jézus semmit nem vett át a mi tudományunkból. Sehol máshol, csak egyedül benne találni a mintát vagy példaképet. Nem filozófus Ő, hiszen csodákkal hozott előrelépést, a kezdetektől fogva imádták őt a tanítványai. Inkább a szívükön keresztül hatott rájuk, mintsem metódus által vagy logikai úton, nem követelt ő felvételi vizsgát, sem írástudást. Vallásának egésze a hiten alapult, hitből épült fel.

Tulajdonképpen a tudomány és a filozófia nincs az üdvösség hasznára; Jézus azért jött a földre, hogy a menny titkait és a szellem törvényeit kinyilatkoztassa. Nem más, hanem a lélek számára hozta az örömhírt. A lélek elegendő számára, ahogyan Ő is elegendő a lélek számára. Előtte a lélek semmi volt. Anyag és idő voltak a világ mesterei. Szavára minden a helyére került. A tudomány és a filozófia másodlagossá vált. A lélek visszaszerezte szuverenitását. Minden skolasztikus állványzat, mint egy építmény, összedől egy szó előtt – HIT.

Napóleont 1804-ben koronázták császárrá

Melyik tanító vagy micsoda szó tudna ekkora forradalmi eredményt létrehozni?! Milyen hatalommal tanította az embereket imádkozni! Ő szól, és azóta sem volt senki képes arra, hogy ellentmondjon nekik. Először is azért, mert az evangélium a legtisztább erkölcsöt tartalmazza; másodszor a tanítások csak rejtett kinyilatkoztatások. A bennük lévő igazság azonban ott van, amibe nem láthat bele szem, amit értelem nem képes megragadni. Ki az az ostoba, aki nemet mondana annak a bátor utazónak, aki beszámolna a jeges csúcsok csodálatos világáról, amelyeket ő volt egyedül bátor, hogy felkutassa és megnézze? Krisztus ez a bátor hajós.

Kétség nélkül, az ember maradhat hitetlen, de senki sem merészelheti azt mondani, hogy ez nem így van.

Ezen felül keressék fel a filozófusokat arra a titokzatos kérdésre vonatkozóan, hogy mi is az ember lényege, mi is a vallás lényege. Mi lenne a válaszuk? Hol van az a józan ember, aki semmit sem tanult volna még a metafizikai rendszer által; legyen az ókori vagy modern rendszer, amely nem dagályos és elrugaszkodott világnézet, amely nélkülözne minden kapcsolatot a hétköznapi élettel, vágyainkkal? Vitathatatlan, hogy megfelelő gondolkozásmóddal megérthető Szókratész és Platón filozófiájának kulcsa. De ehhez elengedhetetlen az, hogy az illető metafizikus legyen; ezen felül sokévnyi tanulásra és speciális adottságokra van szüksége. De a kereszténység megragadásához elegendő pusztán a józan ész, szív, őszinte szellem. A keresztény vallás nem ideológia, nem is metafizika, hanem gyakorlati törvényszerűségek, amelyek irányítják az ember cselekedeteit, korrigálják, tanácsolják, igazgatják minden tettében. A Biblia tények és történelmi személyek teljes gyűjteményét tartalmazza, hogy bemutassa az időt és az örökkévalóságot, ezt nem tudja egyetlen egy másik vallás sem nyújtani. Ha nem ez lenne az igazi vallás, akkor az ember nagyon kiszolgáltatott lenne a megcsalásra; mert minden része fenséges és méltó Istenhez. Hiába keresek a történelemben akárkit, aki hasonló lenne Jézushoz, vagy ami meg tudná közelíteni az evangéliumot. Sem a történelem, sem az emberiség, sem a korszakok, sem a természet nem tud olyat felmutatni, amellyel össze tudnám hasonlítani vagy el tudnám magyarázni. Itt minden különleges. Minél többet gondolkodom az evangéliumról, annál biztosabb vagyok abban, hogy itt nincs semmi, amely ne lenne felette az események sorozatán, feljebb az emberi értelemnél. Még maguk az istentelenek sem merték tagadni soha az evangélium fenségességét, amely ösztönzi őket egyfajta magától értetődő hódolatra. Micsoda boldogság, amelyet a Könyv nyújt azok számára, akik hisznek benne! Micsoda ámulatba ejtő azok számára, akik elmélkednek rajta!

Bonaparte Napóleon Egyiptomban, a Szfinx előtt 

Mindezek a szavak egymásba ágyazottak, egymásra épülnek, mint egy épület kövei. A szellem, amely összeköti ezeket a szavakat, egy mennyei kötőanyag, cement, amely most feltárja a jelentést, és újra elfátyolozza azt az értelem elől. Minden fejezetnek van egy kerek jelentése, amely az egység tökéletességét vázolja fel, valamint az egész mélységét. Egy különleges, egyedülálló Könyv, amelyben az értelem eddig ismeretlen erkölcsi gyönyörre lel; a Legfelső gondolatára, mely magasabb rendű annál, mint amit a teremtés sejtet. Ki ha nem Isten tudna ilyet létrehozni, a tökéletesség elképzelését, egyaránt kizárólagost és eredetit?

Krisztust, akinek csak néhány gyenge tanítványa volt, halálra ítélték. Meghalt mint a zsidó papok haragjának célpontja, megvetve a nemzetek által, elhagyva és megtagadva a saját tanítványai által.

„Ők most azon igyekeznek, hogy keresztre feszítsenek engem – mondta Jézus. – Mindenki el fog hagyni. A legközelibb tanítványaim megtagadnak az elítélésem pillanatában, a bűnösök közé fogok számláltatni. De majd, az isteni igazságszolgáltatás beteljesül, az eredendő bűn a szenvedéseim által kifizettetik, Isten és ember közötti kötelék helyreáll, és az én halálom az én tanítványaim élete lesz. Még erősebbek lesznek majd nélkülem, mint velem; mert meglátják, hogy feltámadok. Felemeltetem a mennyekbe, és elküldöm a mennyből a Szellemet, aki majd vezetni fogja őket. A Kereszt Szelleme képessé teszi majd őket arra, hogy megértsék az evangéliumomat. És végül elhiszik és hirdetik azt, és megtérítik a világot.”

És ez a furcsa ígéret, a keresztre feszítettnek ez az előrejelzése, melyet Pál nagyon helyénvalóan a ’kereszt bolondságaként’ emleget, szó szerint beteljesedett, és a megvalósulásnak a módja valószínűleg az ígéretnél is sokkal csodálatosabb.

Nem egy nap, nem egy csata döntötte ezt el. Esetleg egy ember élete? Nem: ez egy 300 évig tartó háború, egy hosszú ütközet, melyet az apostolok kezdtek el, majd az ő utódaik, az utánuk jövő keresztény generáció folytatott. Ebben a konfliktusban az összes király és földi erő egy oldalra sorakozott fel. A másik oldalon nem láttam haderőt, de egy titokzatos erőt igen, a Földön itt-ott elszórtan élő embereket, kiknek nincs egyéb összefogó jelük, mint a kereszt titkaiba vetett közös hit.

A tetőpont: Napóleon győzött 1805-ben a "Három császár csatájában"

Emlegetitek Caesart, Nagy Sándort, a hódításaikat és azt a lelkesedést, amit katonáik lelkéből kiváltottak. De el tudjátok képzelni azt, hogy egy halott ember hódításokat hajt végre olyan hadsereggel, amely az emléke iránt hűséges és teljes mértékben odaszánt katonákból áll?

A seregeim elfeledtek, pedig még élek, ahogy a karthágói hadsereg is elfeledte Hannibált. Ilyen a mi hatalmunk. 

Egyetlen elvesztett csata és széttöretünk, bukásunk miatt elpártolnak mellőlünk barátaink.

El tudják-e képzelni Caesart mint a Római Birodalom örökös császárát úgy, hogy a sírjából irányítja birodalmát, Róma sorsát kezében tartva? Hasonlóan van ez a világ is, amelyet meghódított a kereszténység. Hasonló Isten ereje a keresztényekben. Hasonló a hit és az Egyház végrehajtó hatalma általi folyamatos növekedésnek csodája. Nemzetek tűnnek el, királyok, de az Egyház fennmarad. Micsoda ez az erő, ami megvédte az Egyházat a rá támadó embertömegek dühétől és a korszakok zivatarától? Kinek a keze védelmezi az Egyházat már 18 évszázada az őt fenyegető csapások elől?

Nagy Sándor, Julius Caesar, Nagy Károly és én magam nagy birodalmakat alapítottunk. De mire alapítottuk lángeszünk alkotásait? Erőszakra.

Egyedül Jézus Krisztus az, aki a birodalmát kizárólag a szeretetre alapította, és még ma is milliók halnak meg érte.

Bármilyen, Krisztuson kívüli létforma mennyire tökéletlen! Hol van az a személy, aki felett nem diadalmaskodtak az akadályok? Hol van az az egyén, akit még sosem irányítottak a körülmények vagy saját környezete; aki sohasem adta meg magát a korszakoknak; aki sohasem kötött kompromisszumot tradíciókkal vagy vágyakkal? Az első naptól az utolsóig, Ő ugyanaz marad, mindig ugyanaz, fenséges és egyedi, végtelenül határozott, és végtelenül nemes.

Az igazság átkarolja a világmindenséget. Mint a kereszténység – az egyetlen vallás, amely leküzdi az előítéleteket; az egyetlen, amely egyenlőséget és feltétel nélküli testvériséget hirdet az emberek között; az egyetlen, ami tisztán szellemi, végezetül, az egyetlen, ami mindenkié, kivétel nélkül, egy igaz országért, a Teremtő Isten szívbeli szándékának megfelelően. Krisztus bebizonyította szenvedésén keresztül, hogy Ő az Örökkévaló Fia. Tanításai mindegyike egyetlen és ugyanazon téma körül forognak: örökkévalóság.

Igaz az, hogy Krisztus a hitünk számára titkok sorozatát kínálja. Hatalommal parancsol, hogy higgyünk azokban – nem adva más magyarázatot, csak azt, hogy ’Én Isten vagyok’. Ő jelenti ki ezt. Micsoda szakadékot teremt saját maga között és az összes vallásgyártó között ezzel, hogy ezt kimondja. Micsoda vakmerőség, szentségtörés, káromlás lenne, ha ez a kijelentése nem lenne igaz. Sőt, nagyobbat is mondok ennél: Ha Jézus univerzális győzelme nem magától Istentől lenne, akkor ez az ateizmust igazolná.

Az evangélium egy titkos erényt rejt magában, egy rejtelmes teljesítőképességet, amely megérinti és meglágyítja a szívet. Ezen elmélkedve az ember megtalálja azt, amelyet a mennyről való elmélkedéskor tapasztal.

Az evangélium nem egy könyv, ez egy élő valóság, tettekkel, erővel; és összetör mindent, amely terjedésével szembeáll.

Íme, itt van az asztalon: ez a minden mást felülmúló könyv [eközben a császár tiszteletteljesen rátette a kezét], melyet soha nem mulasztanék elolvasni, minden nap ugyanazzal az élvezettel.

Sehol máshol nem lehet találni annyi lenyűgöző gondolatot, csodálatra méltó erkölcsi alapelveket, melyek úgy haladnak át a szemünk előtt, mint mennyei seregek, és amik kiváltják a lelkünkben ugyanazokat az érzéseket, mint amelyeket az ember az egek kiterjedésének végtelenségéről, nyári éjszakák fénylő csillagainak ragyogásáról való elmélkedéskor tapasztal. Nemcsak az értelmünk mélyed el ebben, a lélek soha nem téved el a Könyv irányított tanácsait, útmutatásait követve. Máris a szellemünk tanítója, a hűséges evangélium szeretetét tapasztalhatjuk meg. Maga Isten is a barátunk, atyánk, és valóban a mi Istenünk. Még a csecsemő gyermekéről gondot viselő anyánál is gondoskodóbb.

Micsoda bizonyíték ez Krisztus isteni voltáról! Egy korlátlan birodalom, amelynek a végcélja – a lélek szentsége, amely az egyén szellemi helyreállításának, a lelkiismeret letisztulásának egysége.

Krisztus szól, és generációk egyszerre lesznek az Övéi a vérségi kapcsolatnál is szorosabb és közelibb kötődéssel, a legszentebb, feloldhatatlan egységgel. Ő lobbantja fel a szeretet lángjait, amely felülmúl minden más szeretetet. Egyetlen vallásalapító sem volt képes megvalósítani ezt a titokzatos szeretetet, amely a kereszténység lényegét adja, és ezt csodálatosan emberszeretetnek (jótékonyságnak) hívják. Minden kísérlet, amely ezt akarja felkelteni, azaz hogy megszerettesse magát, magában rejti azt, hogy az ember képtelen erre. Tehát kétségtelenül Krisztus legnagyobb csodája az emberszeretet megvalósítása.

Olyan feltüzelt tömeg állt mögöttem, hogy képesek lettek volna meghalni értem. Isten bocsássa meg, hogy bármilyen párhuzamot vonok a lelkes katonáim és a keresztényi emberszeretet között, hiszen egymástól ezek annyira különböznek, mint ahogy az indítékaik is.

De mindezek után jelenlétem nélkülözhetetlen volt: szemeim csillogása, hangom, szavaim, majd a szent tűz fellobbant a szívükben. Én mindenesetre birtoklom ennek a titkos erőnek a titkát, amely felemeli a lelket, de soha sem tudtam átadni senkinek sem. Egyik generálisom sem tanulta el tőlem. Nincsenek meg az eszközeim arra sem, hogy megörökítsem a nevemet és az emberek szívében irántam égő szeretetet, vagy hogy elérjem ezeket fizikai erő nélkül.

Most, hogy Szent Ilona szigetén vagyok, egyedül és leláncolva, ki fog harcolni és ki fog birodalmakat meghódítani értem? Ki osztozik az én balsorsomban? Ki gondol rám?

Ki tesz erőfeszítéseket értem Európában? Hol vannak a barátaim? Igen, van kettő vagy három, akikben a hűség halhatatlan, akik osztoznak és vigasztalást nyújtanak a fogságomban."

Ekkor a császár hangja elcsuklott, majd egy pillanatra elcsendesült. Aztán tovább folytatta:

„Igen, a mi életünk egyszer csak felragyogott a királyi korona és a trón minden fényével együtt; a tiéd, Bertrand, visszaverte a ragyogást, ahogyan az aranyozott Invalidusok Dómja visszaveri a napsugarakat. De a katasztrófa megtörtént: az arany csillogása napról napra tompább lett. A gyalázat és a balsors zivatara, ami naponta eláraszt, kioltott minden fényességet. Ez vár ránk, Bertrand tábornok, hamarosan már a síromban leszek.

Ez a sors a nagy emberek osztályrésze. Caesaré, Nagy Sándoré és az enyém is: elfeledve lenni; mint ahogy a császárok és hódítók neve is a feledésbe merül.

Napóleon a halálos ágyán (Horace Vernet festménye, 1826) 

Hőstetteinket tanárok adják majd tovább tananyagként a diákoknak, és ítélkeznek felettünk: elmarasztalással vagy dicsőítéssel. Nézzük csak meg, hogy hamarosan mi vár rám: meggyilkol egy angol oligarcha, idő előtt fogok meghalni, testem is elhal, majd visszatér a földbe, hogy kukacok eledelévé váljon. Ez a végzete annak, akit a világ nagy Napóleonnak nevezett! Micsoda különbség van az én szörnyű nyomorúságom és Krisztus kinyilatkoztatott, szeretetben és dicsőségben álló örökkévaló uralma között, amely kihat az egész Földre. Ezért meghalni? Nem inkább akkor élni? Krisztus halála – az Isten halála!"

A császár elcsendesedett. Mivel Bertrand tábornok nem felelt, Napóleon ünnepélyesen még hozzátette: „Ha nem fogadod el Jézus Krisztust Istenként, nos akkor hibáztam, hogy tábornokká választottalak.”