Kezdésként engedjetek meg egy szubjektív véleményt annak a vitának a margójára, ami olvasóink között tört ki a Kódjátszma kritika kapcsán. Itt olvasd el, ha még nem tetted. A számunkra feltett kérdések az alábbi témában csoportosultak a szerző Facebook oldalán. Le lehet-e egy 8,2 pontos filmet (IMDB) egyszerűsíteni, arra a tömör üzenetre, hogy csupán egy drogos propaganda? Jogos-e egy művészi teljesítményt erkölcsi alapon is értékelni? Szétválasztható-e a kettő egymástól? A válaszom határozott igen. Keresztényként nem engedhetjük meg azt a luxust, hogy ne értelmezzük és vizsgáljuk azt, hogy egy tömegbefolyásolásra képes alkotás mit üzen a nézői számára. A szocializmusban könnyű volt felismerni a propagandát, mert nemcsak intellektuálisan, hanem érzelmileg is taszította az embereket. A nyugati világ sikerének a titka viszont az, hogy bár erkölcsileg nihilista, de mégis létrehozott egy teljesítményorientált értékrendet. Ebben az etikában az számít jónak ami vonz és az számít rossznak ami taszít. Ez Hollywood etikája. Profi színészi alakítások, tökéletes történetvezetés, jól felépített katartikus élmény stb. Filmművészetileg magas színvonalú? Minden bizonnyal. Vonzó film? Mi másért kapott volna ilyen magas értékelést. Keresztényként üzenete vállalhatatlan? Maximálisan. Nem könnyű lemondani egy tömegtermék vonzásáról, csak azért mert te egy tudatos értékrend mellett kötelezted el magadat. Mégis meg kell tanulnunk, érettebbé kell válnunk, mert amit nem értünk, az befolyásol minket a legjobban.

Megjegyzem milyen genyóság már az, hogy az előzetesben nemcsak, hogy leplezik ezt a vonalat, de a lány és matematikus közötti szál lebegtetésével még tudatosan meg is tévesztik a nézőket! Ha már valamit ennyire fontosnak tartanak, akkor miért nem vállalják föl nyíltan? Egy örök klasszikust tudunk csak erre idézni a rendezőnek: Nyuszi vagy, McFly?

Hasonló, bár jóval árnyaltabb problémákkal kűzd az öt Oscar díj biztos reményteli várományosa, a Whiplash is. Íme az előzetes, ha még nem láttad:

Szóval van egy dobosunk, Andrew, aki híres jazz dobos akar lenni és ezért New York, tehát az Egyesült Államok, tehát az egész világ egyik leghíresebb zeneiskolájába, a Shaffer Konzervatóriumba jár. A cél érdekében dobol, dobol és miután találkozik J.K. Simsons-zal, a konzervatórium legendás tanárával, még többet dobol. Na meg sír, szenved, vérzik, elüti egy autó, dobja a csaja és még sorolhatnánk, mit be nem dob elé az élet, hogy elgáncsolja céljai megvalósításában. Természetesen barátunk nem adja fel, még akkor sem mikor a tanára is ellene fordul, hanem “tartja a ritmust”.

Ha most bedobnék egy spolier alertet, a történet akkor sem lenne sokkal hosszabb. Egyszerű, nyílt tanmese. Legalábbis annak, aki nem tépi fel a vérrel, izzadtsággal borított pergőbőr felszínét. Valahogy így: 

Mivel Hollywood-ról beszélünk, az nyilván várható volt, hogy a film nem a jazzről fog szólni. Ezt maga a főszereplő is beismeri közvetve, mikor azt mondja, hogy ez a zene “nem való mindenkinek”. A téma csupán eszköz. Egy váz, amin keresztül beszélhet hozzánk. Ez teljesen érthető, végül is a nézők 99%-nak fogalma se lesz arról, hogy miért fontos, az, hogy a hang “késik vagy siet”. Egyébként, arra, hogy a film milyen távol is van a jazz-től, rögtön dobok is két szakértői kritikát itt és itt. 

De akkor mit üzen nekünk a film? Arról szólna, hogyan töri át egy hátrányos helyzetű fiú a képessége határait és fedezi fel a benne rejlő tehetséget? Hideg. Kitartásról? Bullshit! A naggyá válás áráról? Ez már langyos, de mégis téves. Önfeláldozás? Meg nem értett tehetség? Áldozatvállalás? Nem. Nem. Nem. Ennek a filmnek sokkal egyszerűbb az üzenete. A Whiplash ugyanis a drogról szól! Nem más mint, egy professzionálisan megírt védőbeszéd. Művész falazás az önpusztításban és drogtúladagolásban meghalt zenészek folyton újratermelődő generációinak. Újra és újra végiggondolva ezt a szakmailag valóban “nagyon jó” filmet, nem tudok mást mondani. Ez a film a drogról szól. (lásd. rendezői interjú alul a frissítésben) Azt el kell ismerni, abban zseniális, hogy mindezt úgy éri el, hogy maga a szó talán csak egyszer fordul elő az egész filmben, akkor is negatív kontextusban. Nem szívnak el jointot. Nem láttunk injekciós tűt. Még csak utalás szinten sem sugallja a film, hogy  a szereplők valamilyen szer hatása alatt állnának. Az egyedüli, amit látunk - persze csak ha utánanézünk - akkor az az, hogy az összes példaképként megjelenített zenész heroinfüggő volt. Respect az alkotógárdának. 

Bővebben kibontva a film ezt sulykolja: A drog elviselhetővé teszi a életet, felpörget és önkívületi állapotba juttatva kihozza belőled a legjobbat. Nemcsak az emberi környezetedet, hanem már a valóságot is kizárod magadból, hogy önmagadba mélyedve pöröghess a szertől. Csak így válhatsz halhatatlanná. Te emberileg belepusztulsz, de a zenéd örökre megmarad. 

Kezdjük a hangulattal. Ha kivágjuk a dobos részeket, a film depisebb lesz mint a Titanic zárójelenete a Coubon sokszorosítva. Andrew élete a történet szerint sem túl rózsaszín, de ha kameraállások, vágás, zene, fények segítségével a rendező még erre is ráhelyez egy 50%-os sötétítőt. A szülők azt akarják, hogy megbukjon és végre rendes állás után nézzen. Az egész családból és rokonságból árad a kispolgáriság. Andrew csaja egy “hülye liba”, aki élvezi, hogy popcornt árulhat a moziban és nem is vágyik sokkal többre. A Konzervatóriumot, ami elméletileg a legjobb az USA-ban, úgy mutatják be, hogy ha az igazgatónak lenne egy kis esze, már másnap kirúgná az összes tanárt és diákot Simsons elitosztályán kívül. Még a zsűrit és a közönséget is úgy látjuk, mint akiknek le kell tudni a kötelezőt, de igazából úgysem értik, hogy mi az igazi művészet. A tanár-diák pároson kívül mindenki irritáló és tehetségtelen és méltatlan a jazz-hez. Pont. Depi, depi és még több depi. Persze, ha megjelenik a dob, mint a drog központi szimbóluma, akkor szó szerint felpörög a hangulat. A fiúnk önkívületi állapotban veri a szert és minél jobban átadja magát neki, annál inkább szakad fel a depresszió. Ami persze rögtön vissza is tér, amint leteszi az ütőt. A film szép lassan ráveszi a nézőket, hogy epedve várják a következő dobos részt, hogy minél gyorsabban értelmet nyerjenek a dolgok.

A hangulati játék, ami egyértelműen a film legnagyobb szakmai erőssége, ugyanis ezt az üzentet akarja pergő kameramozgásokkal lenyomni a torkunkon: csakis a dob mögött nyernek a dolgok értelmet. Minden. A külvilági elszúrt élet megbocsátást nyer a 400-as tempó ütemére. Nem tekintjük már tragédiának, hogy a mester tanítványa fiatalon felkötötte magát, hiszen halljuk a zenéjét. Nem egy szadista őrült a tanár, aki sorra készíti ki a rábízott tehetségeket azért, hogy megtalálja elveszett kedvence utódját. Légy isten a zene által! Halj meg a zene által! Ha pedig egyik kategóriát sem szeretnéd, akkor dögölj meg kilencven évesen egy senkiként. Nincs más út.

Természetesen a túlzásokat a néző is átérzi és nem gondolnám, hogy a film után tömegével hagynák ott az emberek a munkájukat, vernék szét a magánéletüket, hogy megvalósítsák a nagy álmot. De abban már nem vagyok biztos, hogy mikor legközelebb hírt kapunk egy neves pop sztár haláláról, mert mondjuk túladagolta magát, akkor azt fogják gondolni, hogy milyen tragikus sorsa volt. Miért kellet ilyen fiatalon meghalnia? Félek, hogy helyette elhiszik majd azt, amit Simpson mondott róluk: 

“a zenészektől többet kell várni mint, amit nyújtani tudnak.”

Nem, nem kell többet várni! Nem tragédiákra és Whiplash szerű műsztorikra kellenek. Olyan zenészekre van szükség, akik az életet közvetítik, nem a halált. Az utóbbival ellentétben ehhez drogra sincs szükség. Gondoljunk erre is, amikor majd kiosztják a filmnek, a- szakmailag - jól megérdemelt arany szobrocskákat.

Frissítés:

A rendező Damien Chazelle interjút adott a ScreenCrush és a Filmmakermagazine honlapján. A fenti témához kapcsolódó idézetekből válogattunk:

ScreenCrush

Szerinted mi lesz a két főszereplővel a film zárójelenete után? Úgy érzem továbbra is gyűlölni fogják egymást a filmvégi nagy szóló ellenére is.

Én is úgy gondolom, hogy ez egy mulandó kapcsolat ... Fletcher azt fogja hinni, hogy győzött és így Andrew szomorú, kiüresedett emberként fog meghalni harmincévesen drog túladagolásban. Nagyon sötéten látom a jövőt számukra.

Ez akár az útóirata is lehetne a filmnek. 30 évesen drogtúladagolásban halt meg.

Ja, akár ez is lehetne. Sőt akár hasonlóan a Marvel filmhez, a stáblista után akár a temetését is bejátszhatnánk.

Filmmakermagazine

Szerkezetében a filmet két cselekményre osztod.

Nekem inkább három*, abban az értelemben, hogy a srác egyre jobban és jobban kötődik és függ ettől a drogtól. ...

*three act thing (szakmai kifejezés egy film szerkezetére)