Egyes felmérések szerint napjainkban a homoszexualitás a társadalmak 60%-ában elfogadott, és valamilyen módon a kultúra részét képezi. A társadalmak 30%-a tolerálja, de nem része a kultúrának, a maradék 10% pedig tiltja vagy rendszabályokat hoz ellene. De vajon hogyan alakult a másság megítélése a történelem során?

Az ókori görögök tolerálták a homoszexualitást. A rómaiak kevésbé voltak elfogadók eleinte, de elutasításuk hamar enyhülni kezdett, Hadrianus császár például már nyíltan felvállalta az azonos neműek iránti vonzalmát. A kereszténység és az iszlám átvette a zsidóság törvényeiből az azonos neműek közötti szexuális kapcsolat tiltását (pl: III. Móz. 18./22.: „Férfival ne hálj úgy, ahogyan asszonnyal hálnak. Utálatosság az.”)  A középkorban súlyosan büntették a homoszexualitást, a másság felvállalóira megkövezés vagy a máglyán való elégetés várt.

Angliában VIII. Henrik idejében minden „fajfenntartást nem szolgáló” szexuális kapcsolatot tiltottak és üldöztek, Európa többi részén is súlyos törvénysértésnek számított a „szodómia”. Még az 1700-as években is volt példa arra, hogy rendőrségi razzia során bordélyban letartóztatott férfiakat kivégeztek. A 17. századtól a 18. század végéig Európa-szerte számos látványos per indult a szodómiával gyanúsított személyek ellen.

Melegjogi aktivizmus

A melegjogi aktivisták három legnagyobb képviselője a 19. és 20. században Kertbeny Károly, Karl Heinrich Ulrichs és Magnus Hirschfeld, mind értelmiségiek. Ők fektették le azokat az elméleti alapokat, melyekre a mai napig hivatkoznak a téma szakértői.

Kertbeny Károly orvosi pályára készült, de Petőfivel való találkozása az irodalom irányába terelte, így végül újságíró és műfordító lett. Élete nagy részét utazgatással töltötte.

Két értekezést tett közzé a homoszexualitás témájában. Meglátása szerint „a beleegyezésen alapuló szexuális kapcsolat büntetőjogi üldözése sérti az emberi jogokat, teret enged a zsarolásnak, és sokakat öngyilkosságba kerget”, továbbá: „a homoszexualitás veleszületett, megváltoztathatatlan tulajdonság”. Azt is megállapítja, hogy a homoszexuális férfiak nem feltétlenül nőiesek. Írásaiban azzal érvelt az életforma elfogadása mellett, hogy a történelem számos neves személye is vonzódott a saját neméhez, valamint hogy a magánélet szent. Ezekben az értekezésekben jelenik meg elsőként a „homoszexuális” szó, amit később több aktivista is átvesz. Kertbeny nem vallotta magát homoszexuálisnak, ám naplójában több erre utaló feljegyzést is találtak.

Karl Heinrich Ulrichs Észak-Németországban született 1825-ben, jogi és teológiai végzettségre is szert tett. Visszaemlékezéseiből tudni, hogy lányként szeretett volna élni, szeretett lány ruhában járni és lányokkal játszani.

Az első homoszexuális kapcsolata 14 évesen kezdődött. Első munkahelyéről homoszexuális hajlamai miatt kirúgták. Ezután kezdett a homoszexualitást büntető törvények ellen esszéket, tanulmányokat írni álnéven. Az azonos neműekhez való vonzódást egyértelműen biológiai eredetűnek írta le, és felveti a „férfi testbe szorult női lélek” gondolatát is.

Magnus Hirschfeld, 1868-ban látta meg a napvilágot egy zsidó család gyermekeként. Tanult filozófiát és nyelvészetet, majd később orvostudományt is.

A női és férfi homoszexualitás című, több mint ezer oldalas munkájában megfogalmazza, hogy a nő és férfi nem mellett létezik még egy harmadik nem is, melyet pszichológiailag és fizikailag is meg kell különböztetni. Monográfiájában szereplő megállapításait 10.000 általa készített interjúra alapozza. Bár sikerült több mint 5000 aláírást összegyűjteni a szexuális devianciákat büntető törvény ellen, azt csak 1994-ban helyezték hatályon kívül. Hirschfeld 1921-ben kongresszust szervezett a szexuális reformról, ahol megalapították a Szexuális Reform Világligáját. Hirschfeld nevéhez kötődik az első homoszexuális témájú film is.

A II. világháború után

A nácik németországi hatalomra jutása és a II. világháború hamar véget vetett a kibontakozóban lévő melegmozgalmaknak, de az 1968-as diáklázadások után a homoszexuálisok is megindították saját felszabadító, jogvédő harcukat. Miután a jogszabályok lehetővé tették a szerveződést, a közvélemény felvilágosítására különböző kampányok indultak, sorra jöttek létre Nyugat-Európában a homofil szervezetek.

A szervezetek nagy figyelmet fordítottak a diszkrécióra. Egy kanadai történész így foglalta össze ezt az elvet: „mivel a homoszexuálisokkal szembeni ellenérzés alapja a botrányos és kicsapongó viselkedésük, a hatóságok és a közvélemény szimpátiáját úgy lehet megnyerni, ha a homoszexuálisok diszkrétnek, méltóságteljesnek, erkölcsösnek és tiszteletreméltónak mutatkoznak”. A jogvédők nem csak azt tudták elérni, hogy a homoszexualitást ne lehessen büntetni, hanem több, közfelháborodást keltő jogot is kivívtak az 1970-es években. Erre példa, hogy Svédországban a transzneműek ingyenes hormonkezelésben részesülhettek. 1982-ben már meleg olimpiát is rendeztek. Több országban az azonos neműek regisztrált partnerkapcsolatba léphettek.

Kifejezetten gyakorlati programot adott az intellektuális melegmozgalom alapkönyve, amely 1989-ben jelent meg. A kötetet két Harvardon végzett politológus és marketing szakember írta. Az Amikor a bál véget ér: Hogyan győzi le Amerika a félelmét és a melegekkel szembeni gyűlöletét a kilencvenes években (Marshall Kirk és Hunter Madsen – After the Ball: How America Will Conquer Its Fear and Hatred of Gays in the ’90s) három fő lépésből álló stratégiát javasolt a homoszexuális lobbi számára. Azt állították, hogy ezzel a programmal térdre lehet kényszeríteni a „homofób Amerikát”.

A társadalmi "felzárkóztatási" terv három pontja:

1. A társadalom „eláztatása”. Kirk és Madsen első javaslata az volt, hogy a közvélemény előtt „szenzációmentessé” kell tenni a melegkérdést. „A társadalmat el kell árasztani folyamatos melegekkel kapcsolatos információval és reklámokkal. Ezeket a lehető legkevésbé provokatív formában kell tálalni, a lényeg az, hogy a heteroszexuálisok ‘ne tudják elzárni a zuhanyt’, mert így hozzászoknak ahhoz, hogy ‘állandóan nedvesek’.”A szerzők szerint a homoszexuálisokat hétköznapi emberekként („Mr. Átlagos”) kell ábrázolni, azt sugallva, hogy mindenki környezetében élnek ilyen feltűnésmentes meleg emberek. „Egy ügyes és hatékony médiakampány a melegközösséget ártalmatlan, kedves csoportként tudja elfogadtatni, akik sokoldalúan hozzájárulnak a nyugati társadalom színes és modern jellegéhez” – javasolta Kirk és Madsen.

2. Agresszív taktika a homoszexualitás kritikusaival szemben. A szerzők azt javasolták, hogy az ellenséges rádióadások zavarásának a mintájára, folyamatosan „zavarni” kell a melegpropaganda ellenzőinek “az adását”, társadalmi kommunikációját. A célba vett csoportok között különböző felekezetű keresztények, tradicionalisták és minden olyan – akár tudományos – közösség és köz-életi személyiség szerepelt, akik bírálták a meleglobbit. „A homogyűlölet képviselőit kapcsoljuk össze a náci rémtettek képével. Mutassuk be őket olyan sötét bűnözőkként, akik készek lennének melegeket lemészárolni, fanatikusan uszítanak és intoleranciát hirdetnek. Hivatkozzunk arra, hogy az ilyen homofób szörnyetegek újra felállítanák a náci koncentrációs táborokat, ahol a melegeket kínozták és gázkamrába küldték” – javasolják a szerzők.

3. Először csak a szépet és a vonzót mutassuk. A stratégia harmadik eleme a pszichológiai kampány Amerika „átprogramozására”. Kirk és Madsen azt sürgetik, hogy „az átlagos amerikai érzelmeit, gondolkodását és akaratát folyamatos és jól megtervezett pszichológiai ostromnak kell alávetni, amelyet a média közvetít országos méretekben”. A szerzők fokozatosságot javasolnak, hogy a társadalom ne élje át sokkszerűen ezt a propagandát: „Nem szabad a közvéleményt túl korán kitenni a homoszexuális életmód tényleges bemutatásának. Kerülni kell a melegszex bemutatását, és a melegjogokat, amennyire csak lehet, absztrakt társadalmi kérdésként és emberi jogi küzdelemként kell tálalni. Először csak a teve feje bukkan fel a sátor nyílásában, mert azt mindenki kedveli, a rútabb hátsó fele ráér később!” – teszik hozzá cinikusan a harvardi szakemberek.

Harc a szavakért: az etimológiai PR-csata

A később melegbüszkeség néven ismertté vált társadalmi mozgalom születésnapját általában az 1969. június 11-én történt, úgynevezett Stone­wall-lázadáshoz kötik. A New York-i félreeső mellékutcában működő Stone­wall bár népszerű volt a homoszexuá­lis szubkultúra tagjainak körében. A szórakozóhelyet a manhattani olasz maffia ellenőrizte, és emiatt a rendőrség figyelmét is felkeltette. Az egyik ilyen razzia után a vendégek közül többen összeverekedtek a rendőrökkel. A csetepatéhoz a környékről több hajléktalan banda is csatlakozott, így a rendfenntartók szorult helyzetbe kerültek. A közrendet csak hajnalra sikerült helyreállítani.

A liberális sajtó és politikusok egy része igyekezett túlzott rendőri erő­szaknak, kisebbségellenes intoleranciának feltüntetni az eseményt, de a Stonewall-lázadás a kortársak szemében nem javított a homoszexualitás társadalmi megítélésén, sőt inkább erősítette azt a képet, hogy a társadalom deviáns rétegei kapcsolódnak a jelenséghez.

Már a fogalmakkal is baj volt: a többség szemében még a görög-latin hibrid kifejezés, a degradálóbb fogalmak (például a szodómia) kiváltására bevezetett homoszexuális szó is negatív képzetekkel társult. A homoszexuá­lis összetételben az első tag, a látszat ellenére nem a homo, vagyis ember jelentésű (lásd Homo Sapiens) latin szóból ered, hanem az „azonost” jelentő homosz görög szóból. A fogalom tehát az azonos nemű emberek (mind férfiak, mind nők) közötti szexuális vonzalmat fejezi ki, nem pedig valami általános emberi tulajdonságot.

A Stonewall-lázadás után az aktivisták új fogalmat kerestek a mozgalom leírására. A választás a „gay” angol szóra esett, ami telitalálatnak bizonyult. Nyelvtani szempontból a gay sokkal rövidebb, és változatosan képezhető szó, amelynek az alapjelentése pozitív (vidám, könnyed). Ráadásul a gay kifejezésnek a huszadik században már kialakult egy frivolabb értelme is, amit a húszas évektől a hedonista (de nem homoszexuális), nagyvilági életstílusra vonatkoztattak. A hetvenes évek elején a kifejezést „elfoglalta” az ébredező homoszexuális mozgalom, és önmagában, valamint összetételeiben (gay-friendly: melegbarát, gay-rights: melegjogok stb.) kizárólag ebben az új értelemben kezdte használni – a sajtó hathatós támogatásával. A fogalmat a magyar nyelvbe az eltérő primer jelentésű, de szintén pozitív alaptartalmú „meleg” szóval honosították.

Az átfogalmazással azt is elérték, hogy a melegekkel kizárólag az egymást iránti vonzalmat szabadon választó, felnőtt férfiakat azonosították, és teljesen kikerültek a képből más homoszexuális kapcsolati formák, például az általánosan elítélt pedofília jelensége. (Az aktivisták sikerét jelzi, hogy a híradásokban a kiskorúakat zaklatók – például egyházi személyek – mindig pedofilok, sohasem homoszexuálisak, akkor sem, ha azonos nemű fiatalok az áldozatok.)

A homoszexuálisok körében használt angol szleng volt eredetileg a straight (egyenes) szó is, amit ma széles körben használnak a különneműek közötti szexuális vonzalomra. A melegek egymás között megbélyegzően használták ezt a fogalmat azokra, akik feladták a homoszexuális életformát, és „kiegyenesedtek”. Ennek a negatív összefüggésnek köszönhetően a straight szó (aminek nem alakult ki magyar megfelelője) korántsem kelt olyan pozitív érzetet mint a gay, annak ellenére, hogy a társadalom túlnyomó többsége heteroszexuálisként határozza meg magát.

Az etimológiai PR-csata eredménye az lett, hogy a többség kényszerült alkalmazkodni: az „egyeneseknek” kell viselniük azt, hogy „mások”, „eltérnek” a melegektől. (Hasonló PR-siker volt az is, hogy a magzatgyilkosságot először az elvontabb, latinos hangzású abortuszként fogalmazták át, majd az abortuszpárti kampányt a „választás szabadságaként” (pro-choice) definiálták, ami minimum egyenrangú az „életvédők” (pro-life) érveivel. Sokkal könnyebb egy politikusnak a nők „választási joga” mellett érvelni, mint azt szorgalmazni, hogy korlátok nélkül lehessen megölni meg nem született magzatokat. A média pedig gondoskodott róla, hogy az „életvédők” megkapják a homofóbokkal azonos, szélsőséges, fundamentalista bélyeget.)

Még nagyobb hatással volt a közgondolkodásra az, hogy a gay szóhoz hozzákapcsolták a rights (jogok) fogalmat. A „gay rights” (melegjogok) összetétellel a homoszexuális aktivisták – és a támogató média – elérték, hogy a politikusok kénytelenek legyenek felvállalni az ügyüket, ugyanis a kritikusok ebben a terminológiai keretben azonnal védekezésre kényszerülnek, hiszen ők a bigottak, diszkriminatívak, akik korlátozni akarják „mások jogait”. 

2001-ben Hollandia úttörőként engedélyezte az azonos neműek közötti házasságkötést, és bár ez a lépésük Európa-szerte kivágta a biztosítékot, az Európa Parlament 5 évvel később kibocsátott egy nem kötelező erejű határozatot, amelyben felszólítja a tagállamokat az azonos nemű párok jogegyenlőségének megteremtésére. 2008-tól Európa 10 országában az örökbefogadás jogát is kiterjesztették az azonos nemű párokra. 2012-ben a dán parlament kötelezővé tette az egyházak számára, hogy összeadják a meleg párokat.

Magyarországon 1961-ben szüntették meg a homoszexualitás büntethetőségét. Az azonos nemű párok nem köthetnek házasságot és az örökbefogadás joga sem érvényes rájuk, de 2009 óta regisztrált élettársi kapcsolatban élhetnek.

A melegmozgalom szimbólumai

A melegmozgalmak legközismertebb szimbóluma a szivárványszínű zászló. Az első verzió nyolc sávból állt, és minden színnek adtak külön jelentéstartalmat. A rózsaszín a szexualitást, a piros az életet, a narancssárga a gyógyulást, a sárga a napot, a zöld természetet, a türkiz a művészetet, a kék a harmóniát, az ibolya pedig a lelket szimbolizálja.

Ugyancsak népszerű jelképük volt a rózsaszín háromszög, később azonban a náci koncentrációs táborokban a homoszexualitás miatt elítélt férfiak viselték ezt a jelölést. A rózsaszín háromszög párja a fekete háromszög, amivel a saját nemükhöz vonzódó nőket jelölték.

Az 1970-es években egy melegjogi kampány a levendula színű görög lambdát választotta jeléül.  Azóta már nemzetközileg is elismert és használt jelkép. Mivel a lambda a fizikában az erőt jelenti, a szimbólum a melegjogi szervezetek erejére és egységére utal. 

A lila kézjel egy San franciscoi tüntetés hagyatéka. Egy újság szerkesztősége előtt tiltakoztak egy homoszexualitást bíráló cikk miatt, amikor az alkalmazottak - a tüntetést megelégelve - tintát öntöttek az ablak alatt állókra. A tüntetők erre válaszként a tintával az épületen, majd az egész városban lila tenyérnyomokat hagytak.

(írta: Awesomeone)