Több mint egy évvel a bemutató után eljutott a Saul fia oda, ahová először kellett volna: Németországba. A fogadtatás megdöbbentő: a nagy német lapok többsége szerint a film „láger­giccs”, „szellemvasút”, „kizsákmányoló erőszak-pornográfia”, egyszóval: “hányingerkeltő”, és “ugyanazt a hazugsággépezetet fűti, mint a Schindler listája”. (Update: Van örvendetes kivétel: a Die Welt írása vitába száll a kritikusokkal, “fájdalmas és szükséges” filmnek nevezi a Saul fiát.) Miközben minden európai nemzetnek van szembenéznivalója a soával, Németország egyikükre sem mutogathat. Nem indultak volna vonatok Auschwitz felé, ha a német nácik nem döntenek a zsidóság megsemmisítéséről, nem tervezik meg, nem építik fel és nem üzemeltetik Auschwitzot (és a többi halálgyárat). Senki és semmi nem kényszerítette őket erre, mégis megtették. Ez a film ezzel szembesíti őket, most színt vallottak. 

A németországi fogadtatás megerősíti azt, amit egy éve írtunk a filmről. És eszünkbe juttatja azt a felmérést is, hogy Németország a második világháború után az elrabolt zsidó vagyon kevesebb mint 15%-át juttatta vissza.

Nemes Jeles László múlhatatlan érdeme, hogy egyetlen kérdésre sem akar megnyugtató választ adni. A Saul fia ott kezdődik, ahol más alkotások befejeződtek: a vonatok már befutottak, a szelekció megtörtént, nem lehet várni véletlen, akár csak pillanatnyi menekülést jelentő hibafaktort a gépezetben. Itt nincs egyetlen Wallenberg, Schindler vagy Korczak, csak hóhérok és rabszolgák. Ezen a ponton már egyetlen áldozatnak sincsen neve, személyisége, a legtöbbnek arca sem. Ők nem kapnak számot, rabruhát, jelzést. Nekik nincs szükségük sárga csillagra, tökéletesen érdektelen, ki honnan érkezett, ügyvéd volt vagy kocsmáros, rabbi-e vagy cipész, tett-e jót életében vagy nem, magyarul beszél, jiddisül vagy lengyelül.

Még mozognak, de már a futószalag legvégén állnak, meztelenül. A halálba is sietniük kell, gyorsan, fegyelmezetten, maximális helykihasználással beállni az elpusztításukra kijelölt terembe. “Igyekezzenek, mert kihűl a kávé” – mondják hóhéraik, akiket szintén hajtanak főnökeik: órákon belül itt a következő szállítmány. Már az SS-tisztek sem fogyaszthatják el rendesen a vacsorára tálalt pulykasültet rajnai borral, mert éjszaka is ezrével ontják a “különleges kezelésre” szánt szállítmányokat, a végső határig feszítve a Sonderbehandlungon átesett “darabok” praktikus, helytakarékos eltávolítására kidolgozott rendszert.

A Sault játszó Röhrig Géza egy interjúban elmondta, sokat segített neki a főszereplő megformálásában az, hogy amikor Krakkóban járt egyetemre, egy hónapot töltött Auschwitzban, a lágermúzeumban, amely akkor még nem hasonlított a mai, ikonikus múzeum és emlékhely önmagára. Azt hiszem, sejtem miről beszél: 1976-ban osztályfőnökünk elvitt bennünket, hetedikes diákokat Auschwitzba, ami akkor sokkal nyersebb, primitívebb formában működött, látogatói is alig voltak, de – talán épp ezért – lidércesebb hely volt, valamiképpen többet őrzött az alig három évtizeddel korábban megtörténtekből. A filmből is ez köszön vissza: semmit nem látunk a közhellyé kopott auschwitzi szimbólumokból: nincsenek marhavagonok, sínpárok, őrtornyos, feliratos főbejárat, de még lágerbarakkok és füstölgő kémények sem. Csak a Ground Zerót látjuk, belülről. A “díszletek” maguk a főszereplők: az önnön megsemmisítésükre váró emberek és a műveletet végrehajtó németek, valamint az ideiglenesen köztük álló ipari rabszolgák, a Sonderkommandósok.

Az alkotók ragaszkodnak a tényekhez: egy pillanatnyi kétséget sem hagynak arról, hogy a “sonderesek” nem mentettek embert (igaz, közvetlenül nem is öltek, a nácik ezt kizárólag saját maguk végezték). De az sem fikció, hogy voltak közöttük, akik megpróbálták dokumentálni a halálgyár valóságát, hogy a világ tudomást szerezzen a történtekről, és volt egy sikertelen táborlázadás is. Ebben az intelligens, mérnöki tervezettséggel és szakszerűséggel létrehozott, mégis Dante és Hieronymus Bosch fantáziáját messze túlszárnyaló infernóban a remény tárgya is szükségszerűen olyan, mint a valóság: abszurd és kilátástalan. Hiszen mi értelme bárkinek is sírt ásni ott, ahol lapátolni is alig bírják az emberi hamut? Kaddist mondani egyért, amikor válasz nélkül maradnak a gázkamra vasajtói mögött feljajduló imák? Lehet-e rabbit találni a pokolban?

A valóság a szkeptikusokat látszik igazolni: Auschwitz nem a túlélésről szólt, a “sonderesek” számára sem. A hóhérok is csak pillanatokra lépnek ki hatékonyságra összpontosító szerepükből: a boncteremben Sault éneklésre és körtáncra kényszerítő SS-tisztet gyorsan leinti főnöke. A három műszakban működő megsemmisítőtáborban nincs már idő a békebeli, húsvéti körmenetek után szokásos zsidóheccekre. Aztán a Fiú is kicsúszik Saul kezéből, akinek az arcán egyetlen mosoly jelzi, hogy talán marad valami a jövő generáció számára, ahonnan továbbindulhat.

Nem kérdés: Auschwitzban az abszolút gonosz győzött, a Vernichtungslager szorgalmasan teljesítette feladatát, még ha néha kapacitáshiánnyal is küszködött. A rendezőnek teljesen igaza van abban, hogy a legmélyebb pontról kezdi a filmet: a vonatokra terelt emberek túlnyomó része akadálytalanul, gyorsan és precízen alakult át füstté és hamuvá, néhány napon belül. Csak a végállomásból érthető meg minden előző lépés: a numerus clausus, a fajvédelmi törvények, az európai határok lezárása, a gettósítás, a deportálások. Ezek mind szükségesek voltak a halálgyár működéséhez, a résztvevők felelősségét is aláhúzzák: a zsidótörvényt megszavazó képviselőét, a boltfoglalást elrendelő hivatalnokét, a deportálandó személyek listáját összeállító közjegyzőét, a vagonajtót lezáró csendőrét és a szerelvényt biztonsággal célba juttató mozdonyvezetőét. Ők mind szükségesek voltak – de nem elégségesek. Bűnösök, de nem a főbűnösök.

Ahol a Saul fia játszódik, ott már csak és kizárólag a németeké a felelősség: a totális és végső megoldás tervrajzát Berlin délnyugati szegletében, Wannsee-ben a tóparti festői villában rajzolták meg, Adolf Hitler német birodalmi kancellár parancsára. Itt már nem foglalkoztak ideológiával, csak a tökéletes végrehajtással, hogy a lehetőségét is kizárják – Reinhard Heydrich birodalmi vezető szavaival – a “zsidó újjászületésnek”. A terv a teljes, 11 milliós európai zsidó lakosság megsemmisítésére vonatkozott, de a cél az egész világ “zsidómentesítése” volt.

A nácik a megsemmisítőtáborokat nem bízták másokra: az Endlösung-projekten a hiteles felirat a “Made in Germany”. 

A megsemmisítőtáborok felszabadítása után rögzített dokumentumfelvételekből készült film csak 2014-ben készülhetett el, addig a drámai bizonyítékok dobozban maradtak.

Ehhez képest mélyen elgondolkodtató a filmmel szembeni németországi elutasítás, amiről Nemes Jeles László beszélt a Szombatnak adott interjúban.

Miközben minden európai nemzetnek van szembenéznivalója a soával, Németország egyikükre sem mutogathat.

Nem indultak volna vonatok Auschwitz felé, ha a német nácik nem döntenek a zsidóság megsemmisítéséről, nem tervezik meg, nem építik fel és nem üzemeltetik Auschwitzot (és a többi halálgyárat). Senki és semmi nem kényszerítette őket erre, mégis megtették. Miért? A válasszal még adósak, mert az áldozatok előtti főhajtás, koszorúzás és a kárpótlás szükségesek ugyan, de felelősségvállalás nélkül csak azt az érzést erősíti az újabb generációban, hogy méltatlanul sarcolják 70 év után is a gazdag németeket.

A Saul fia ezért vízválasztó: ahogy nem hagy helyet a felelősségmegosztásnak, úgy a holokauszttagadóknak is segít tiszta vizet önteni a pohárba. Ezt a filmet nem lehet relativizálni, számháborút folytatni az áldozatokról, vitatkozni okokról vagy módszerekről: a néző vagy elfogadja, hogy Saul fia az ő gyermeke is, aki még nincs elföldelve, vagy odaáll a gyilkosok közé. Mint ahogy az is világos belőle: a zsidó állam sem Auschwitz miatt, hanem éppen ennek ellenére született meg, miután a nácik – saját akaratukon kívül – kénytelenek voltak félbehagyni az Endlösung-projektet.

Korábbi cikkünk arról, mit gondol a Jobbik egyik vezető politikusa a filmről, itt.