Amikor 2015. április közepén a Leicester City már öt hónapja a Premier League utolsó helyén állt, szurkolói a bennmaradást is szép álomnak gondolták. Amikor 2015. június közepén Donald Trump bejelentette, hogy elindul a republikánus elnökjelöltségért, az elemzők csak legyintettek. Az, hogy a Leicester bajnok lesz, Trump pedig elnökjelölt, külön-külön is lehetetlennek tűnt, nemhogy együtt. Pedig mindkettő bekövetkezett, ráadásul egy héten belül.

David Ben-Gurion legendás mondása szerint, aki Izraelben

nem hisz a csodákban, nem realista.

Tavaly nyáron a brit fogadóirodák nagyobb esélyt adtak arra, hogy Elvis él (1:2000), mint arra, hogy a Leicester nyeri a Premier League-t (1:5000). Amikor decemberben 14 forduló után az élre álltak, már mindenki felkapta a fejét, de az elemzők megmagyarázták, hogy a kiscsapatok időnként csodákra képesek, aztán eljön a pillanat, amikor az álom véget ér.

Jamie Vardy, a Leicester csatára három éve, 25 évesen még az ötödosztályban játszott, félamatőr szinten

Nos, az álom csak nem akart véget érni, és a Leicester végig vezetve, az utolsó 10 mérkőzésen veretlenül, két fordulóval a vége előtt megnyerte a bajnokságot.

19 riválisukat előzték meg, köztük természetesen a nagy négyest is. 

A profi elemzők Donald Trumpról is elmondták, hogy jelöltsége csak a show része, a kampány már az első előválasztás, Iowa előtt lezárulhat, de ha nem is, az biztos, hogy Trump egyetlen államot sem fog nyerni.

William Kristol neokon sztárelemző jóslata: “Donald Trump egyetlen előválasztást sem fog nyerni.” (2015. szeptember 8.)

Aztán elkövetkezett Iowa, ahol Trump második lett, egy héttel később pedig

megnyerte a New Hampshire-i előválasztást, 16 riválisa előtt.

Február 9-étől kezdve Donald Trump végig vezetve jutott el oda, hogy versenytársai egymás után dobták be a törölközőt, utoljára Ted Cruz. (John Kasich, aki egyetlen államban tudott nyerni, formálisan még folytatja kampányát.)

Trump menetelését végigkísérte a sajtó és a republikánus pártelit ellenszenve, mindhiába. Számos kijelentését minősítették “végzetesnek” a kampánya szempontjából, börtönbe szerették volna juttatni sajtófőnökét. Leírták, hogy biztos vesztes, mert összeveszett a pápával és nem szavaznak rá az evangéliumi keresztények. (Pedig egy korábbi republikánus elnökjelölt-aspiráns, a tévéevangélista Pat Robertson már februárban Trump mellé állt.) Ahogy fogytak a jelöltek, az anti-Trump tábor úgy váltogatta a jelöltjeit: előbb Jeb Bush, majd Marco Rubio volt a kedvenc, végül fogcsikorgatva be kellett érniük Ted Cruzzal (aki a maga módján szintén esélytelenként küzdötte fel magát a dobogóra).

Három hónap alatt közel százmillió dollárt vertek el Trump-ellenes televíziós és sajtóreklámokra, mindhiába. (Trump tizedannyit sem költött, ráadásul azt is a saját pénzéből, miközben sokkal több szavazatot gyűjtött, mint négy éve Mitt Romney vagy nyolc éve John McCain, így minden idők egyik leghatékonyabb kampányát folytatta.) Az indianai forduló előtt abszurd volt látni, hogy liberális republikánusok utolsó szalmaszálként kapaszkodnak a társadalmi kérdésekben ultrakonzervatív texasi szenátorba.

Bár még Indiana után is vannak, akik Kasich-hoz hasonlóan utolsó japán katonaként folytatják a Trump-ellenes kereszteshadjáratot (most éppen egy harmadik párti ellenjelölt indítását sürgetik), a por lassan kezd leülepedni. A média is váltott: már nem számolnak azzal, hogy a republikánus jelölőgyűlés megpuccsolhatja Trump indulását, inkább azt hangsúlyozzák, miért lesz “biztos vesztes” novemberben: nem szavaznak rá a nők, a kisebbségek és a republikánusok nagy része. Ráadásul a választási térkép objektíven sem kedvez – Trumptól függetlenül – a republikánus jelöltnek: ha Clinton a 19 állam mellett, amelyek az elmúlt hat választáson stabil demokrata többséget hoztak, megnyeri Floridát is, ő lesz az elnök.

Lehetséges, hogy 2017. januártól Donald Trump lesz az Egyesült Államok 45. elnöke? És vajon az, hogy a Leicester nyeri jövőre a Bajnokok Ligáját?

Papírforma szerint nem, de ez a hét azt bizonyította: időnként tényleg az a realista, aki a csodákban hisz.